Könyvajánló oldalak könyves hírek
Kategóriák
Kertészet képes termékajánló
Kert, Növények
Nyitott egyetem
Ezoterika
Kiadók szerint -->
  Bestline kiadó
  Dialóg Campus
  Édesvíz kiadó
  Európa kiadó
  Geomédeia kiadó
  Ulpius-ház
  Terebess kiadó
  Tinta kiadó
  Typotex Kft.
  Egyéb kiadók könyvei
Életrajzok
Irodalomtudomány
Legújabb hírek
Mályvarózsa telt barackszín virágú - Alcea rosea Charters Aprico
Piros virágú sásliliom - Hemerocallis Mahony
Zöld levelű árnyliliom - Hosta fortunei
Vizi jácint - Eichornia crassipes növények kerti tóba és akváriu
Vizitök - Nuphar lutea - Növények kerti tóba
Piros levelű cserszömörce - Cotinus Royal Purple
Hosta undulata Univittata - Árnyliliom - hullámos zöld-fehér lev
Hemerocallis Stella D Oro - Sásliliom sárga
Yucca filamentosa Variegata - Tarka levelű pálmaliliom
Vörös áfonya - Vaccinium macrocarpon Big Pearl tőzegáfonya
Bambuszok a kertészetben - Phyllostachys aureosulcata Aureocauli
Cukorsüveg fenyő - Picea glauca Conica
Tudatos álmodás HEADING_TITLE

Tudatos álmodás

  Dátum: 2005 March 11, Friday
Hír összefoglalása:

Az álmok elbűvölő társaságával Ausztráliában töltött kisgyerekkorom óta jóban vagyok. E szigetországban kezdődik az én álmaim birodalma.
Különös, magányos kisfiú sors jutott nekem – átkozott vagy áldott –, attól függ, honnan nézzük. Két- és tizenegy éves korom között tizenkét alkalommal volt kétoldali tüdőgyulladásom. A harmadik kórházi tartózkodásom alatt egy kedves melbourne-i orvos emlékezetesen igyekezett megvigasztalni kétségbeesett szüleimet:
„Jobb, ha nem áltatják magukat, lemondanak erről a gyerekről, és inkább egy testvérkén kezdenek gondolkodni. Ez itt, talán még a holnapot sem éri meg.”


Hír tartalma:

Részlet a könyvből

A való világbeli
s az árnyékvilágbeli
tanítóimnak,
és minden álmodónak

TARTALOMJEGYZÉK

Köszönetnyilvánítás
Előszó: Álmok által megidézve

A halászsas hívó szava
A jó és a nagy álmok követése
Az álmok háza
Az egyedüli szakértő álomfejtő

Első rész
AZ AKTÍV ÁLOM

1. AZ ÁLOMFOGÓ
Az ember álmodó lény
Az álmok elfogása
A saját álmoskönyved
Az álom inkubációja
Mire jó a lidérces álom?

2. AZ ÁLOMFEJTÉS KILENC KULCSA
1. Bízz az érzéseidben
2. Az első képzettársítások
3. A valóság ellenőrzése
4. Visszatérés az álomba
5. Beszélgetés az álomalakokkal
6. Álombeli éned nyomában
7. A jelképek feltárása, értelmezése
8. Melyik részem?
9. Az álom kihirdetése
Mini műhely: A csigalépcső kilenc kulcsa

3. ÁLOMFEJTÉS TÁRSASÁGBAN
Ha ez az én álmom volna
Az álmok elmondásának szertartásai
Az álmodótársak kapcsolata

4. A TUDATOS ÁLMODÁS
Ébren és álomba merülten
Gyakorlat: Játék az álom és az ébrenlét határán
Álombeli utazások a testen kívül
Tájékozódási pontok az álomképben
A tudatos álmodás a gyakorlatban
Gyakorlat: A három kapu

5. A SÁMÁNOK ÁLMAI
Az álmok meghívása
A sámánok kapui
Gyakorlat: Utazás és célunk követése az álomképben
Alakváltás
A lélek emlékei
A kihirdetés és az érvénytelenítés rítusai
Kérdés a világhoz

Második rész
ENERGIKUS ÁLMOK

6. AZ ÁLOMRADAR HASZNÁLATA
Igaz álmok
A lelkész és a szomszéd disznajának esete
A tiszta álmok nyomában
Az álomradar
Szakasztott hasonmások
Találkozás a majdani énnel
A repülés elmaradt
Válassz jövőt magadnak!

7. HOLTAKKAL ÁLMODVA
A tabu téma
Beszélgetés a halottakkal
A szeretet erősebb a halálnál
Elveszett lelkek
Másféle rendtartások és szokások
Életképek odaátról
A halál nem az ellenségünk

8. Az ÁLMOK RÉVKALAUZAI ÉS AZ ŐRANGYALOK
Munka az álombeli kísérőkkel
A hírnök álarcai
Utazás útmutatásért
Az álmok arkangyala
A szellemkapcsolatok ellenőrzése, árnyékolása
Garfield és az őrangyalok

9. GYÓGYÍTÓ ÁLMOK
Együttműködés az álombeli doktoroddal
Testbeszéd
Lélekszó
Az elvesztett energiák visszaszerzése
Az elveszett lélek visszahívása
A pszichikus támadások veszélye
A szellemi és lelki önvédelem alapjai
A gyógyító álom
Egyesítő álmok
A másokkal megosztott álmok és a gyógyulás
Wanda módosítja a szerződését

10. AZ ÁLOM ALKOTÓERŐ
Iskolába járunk
Főpróbák álomban
Alkotó részvétel, avagy az álmok érlelése
Ihlető írói álmok
A teremtés mikéntje


ELŐSZÓ
ÁLMOK ÁLTAL MEGIDÉZVE


„Nem szeretem azok beszámolóit hallgatni a Holdról, akik még nem jártak ott.”
Mark Twain

„Akinek már nincs kétsége az útja felől, úgyszólván halott.”
C. G. Jung


A halászsas hívó szava

Az álmok elbűvölő társaságával Ausztráliában töltött kisgyerekkorom óta jóban vagyok. E szigetországban kezdődik az én álmaim birodalma.
Különös, magányos kisfiú sors jutott nekem – átkozott vagy áldott –, attól függ, honnan nézzük. Két- és tizenegy éves korom között tizenkét alkalommal volt kétoldali tüdőgyulladásom. A harmadik kórházi tartózkodásom alatt egy kedves melbourne-i orvos emlékezetesen igyekezett megvigasztalni kétségbeesett szüleimet:
„Jobb, ha nem áltatják magukat, lemondanak erről a gyerekről, és inkább egy testvérkén kezdenek gondolkodni. Ez itt, talán még a holnapot sem éri meg.”
Ám valamiképp „ez itt” mégis visszakecmergett az élők sorába. Az orvosok nyilván máig töprengnek rajta, vajon miért és miként, hiszen ők soha nem leltek rá az engem kínzó sokféle allergia ellenszerére, pedig nappal a legkülönfélébb tünetek gyötörtek kitartóan, éjszaka azonban eltűntek, mint a kámfor. A gyógyszerek egyre kevésbé hatottak rám. Orvosaim csökkentették a penicillinadagot, nehogy végül teljesen érzéketlenné váljak a túladagolt antibiotikumokra.
Bár állandóan fuldokoltam, túlélésem érdekében minden szorgalmamat bevetve megtanultam rendesen lélegezni. Megtanultam továbbá, miként kell a figyelmet egy célra összpontosítani, hogy legyőzhessem a fizikai fájdalmat. Tehát kizártam másik gyengeségem, a fájdalomérzetet. Kilencéves voltam, amikor mégis megemlítettem az apámnak, miféle „enyhe” panaszokat érzek az altestem jobb oldalában. Mivel kisvártatva egyfolytában a fájdalmaimra panaszkodtam, az apám átszaladt a közelben lakó orvos ismerősünkhöz. Miután kijött a doktor és megvizsgált, azonnal bevitt egy kórházba. Vakbélgyulladásom volt, a vakbelem éppen átfúródott. Megműtöttek, s azt mondták, amennyiben egyetlen órával később érkeztem volna, valószínűleg már nem élnék. Tovább gyengültem, és még ott a kórházban újabb tüdőgyulladást kaptam. Az orvosaim szerint a szervezetem nagyon nehezen birkózott meg a vakbélgyulladás következményeivel. Én is hibáztam, mert nagy igyekezetemben a fájdalom tudatos kiiktatását oly magas szinten műveltem, amellyel az önveszélyesség határáig elnémítottam szervezetem vészjeleit.
A félhomályos kórteremben töltött hosszú hetek és hónapok tanulsága mellett nagy jutalmat kaptam a sorstól: a hihetetlenül érdekes és izgalmas belső életet. Félálmomban és álmomban számos helyet és időt bejártam. Újra átéltem az angol királyi légierő (RAF) egyik pilótája életének egyes jeleneteit. Nemcsak fess dalia voltam, de ráadásul egy titkos mágikus rend tagja! Láttam, miként lövik ki gépét a második világháborúban egy elfoglalt terület fölött, s ölik meg őt a nácik az egyik haláltáborukban. Érezem, milyen bensőséges szálak kötnek ehhez a pilótához. Attól fogva időnként álmodtam vele.
Gyermekkori álmaimban más látogatóim is voltak. Köztük a Philémón néven bemutatkozó, tündöklően fénylő fiatalember. Hétéves korom körül tűnt föl először. Szíriai vagy föníciai lehetett. A görög világ peremvidékéről érkezett, onnan, ahol a kereszténység első évszázadaiban oly sok vallási kultúra elemei mosódtak egybe. Philémón egy misztikus iskola híveként a neoplatonisták pontos, ám nehezen értelmezhető nyelvezetén magyarázott nekem, mely közlésmódot közelebbről a könyvtárakban csak jóval később ismerhettem meg alaposan. Ő tanított meg rá, hogy minden igaz tudás az anamnézisen múlik, azaz: csakis az emlékezés juttatja a lelket valódi ismeretekhez. Philémón táplálta az ókori történelem és vallások viszonya iránti érdeklődésem hevét – az egyetemen e témában mélyítettem el ismereteimet. Eszembe sem jutott, halottként, netán (ami még rosszabb) „képzeletbeli társként” gondolni rá, mert számomra Philémón teljesen valódi volt. Tanácsai segítettek úrrá lenni betegségeim ostromain, mi több, ő mutatta meg a gyógyuláshoz vezető utat! Elmagyarázta, mit jelképez Hermész bűverejű aranypálcája, amelyet gyermekkori tüdőgyulladásaimmal vívott utolsó csatám alatt láttam lobogni az égen.
Évekkel később, fölfedeztem C. G. Jung írásait, és belemerültem műveinek tanulmányozásába. Igen izgatott lettem, amikor kiderült, neki szintén volt egy Philémón nevű látomás-kalauza. Jung Philémónja másként festett, mint az enyém. Az övé öregember volt, fején bikaszarvakkal, a hátán jégmadár-szárnyakkal. Jungot az ő Philémónja győzte meg a lélekben történő események valódiságáról. Élete utolsó éveiben sajátkezűleg alkotta meg Philémón emlékművét, a bollingeni tó melletti otthonában a kapuja fölé helyezett szöveggel: „Philémón ragyogása – Faust bűnbánata”.
Ám kisfiúként még nem folyamodhattam sem a neoplatonisták, sem Jung segítségéhez. Nem is tudtam meggyőzni a felnőtteket Philémon valódiságáról és arról, hogy mindenképpen több holmi álomalaknál vagy érzékcsalódásnál. A betegeskedésem miatt elszigeteltségben éltem, s ezt egyke katona gyerek voltom csak fokozta. Az általános és a középiskolát nyolc helyen jártam ki az ausztrál kontinens legkülönbözőbb vidékein. Kénytelen voltam beérni a WASP tagjainak meglehetősen konzervatív, kis létszámú és osztálygőggel megvert társaságával – ahol természetesen, senki sem beszélt nyíltan az álmairól. Apám felmenői prűd skót presbiteriánusokból álltak, komolyan hitték azt a kegyetlen, kálvinista hittételt, hogy kizárólag a kiválasztottak üdvözülhetnek, a „kiválasztottak” sorsa pedig már a születésük előtt eldől, ennek ellenére az örök kárhozat vár rájuk, amennyiben elvétik a dolgot, és kiválasztott mivoltukhoz méltatlanul élnek, dolgoznak. Helytelennek tartották az érzelmek kinyilvánítását. Az álmokról, szellemekről szóló híreket azonnal „gyanús ír babonának” minősítették, amire anyám minden alkalommal roppant érzékenyen reagált, lévén ír származású, akitől nem idegen a kelták szellemek, s a kétféle világ iránti fogékonysága. Anyai nagynéném, Violet, épp’ oly ismert látnok volt, mint amilyen népszerű operaénekes. Dame Nellie Melba gyakori helyettese és bizalmas barátnője. Ám Violet néni, a többi ír rokonnal együtt, sajna Nyugat-Ausztráliában élt, míg én a keleti partvidéken tengettem gyermekkorom. Ott, ahol anyám a skót presbiteri egyháztagok megrovó figyelmének közepette kénytelen volt meghúzni magát, s nem csillogtathatta „megbízhatatlan ír” jellemét.
Családom, tanáraim és lelki pásztoraim egy emberként azt sulykolták belém, hogy az álmok jelentéktelenek, hogy szellemekkel társalogni egészségtelen, nem kívánatos dolog, s a holtak nem beszélnek az elevenekhez. Mégis, a gyermekkori álmaim néha valósághűbbnek tűntek az iskolai és otthoni életem eseményeinél. Éppen olyan valós élményt jelentettek, mint az egyik megindítóan izgalmas queenslandi kirándulásom a bozótosba, ahol a szikrázó napsütésben meghallhattam a kazuárfa énekét, ahol láthattam a halászsas vakító fehér tollát lehullani az égből és hallottam a madárvijjogást, amelyről azonnal tudtam, tökéletesen megérteném, ha a hallásomon módosíthatnék.
Fájdalmas magányomat súlyosbította, hogy barátaimmal és tanáraimmal meg sem oszthattam álmaim történeteit, nemhogy valamilyen visszaigazolást remélhettem volna tőlük. Két betegségrohamom között, az egyik igen értékes időszakban, mégis rés támadt magányom falán.
Akkoriban Brisbane belső bozótvidékén, a Bátorság-völgyben éltünk, amely azóta tipikus kínai – és vöröslámpás negyeddé küzdötte fel magát. Hatévesen, a tanítás után, egy nálam alig idősebb fiúval, Jackóval találkozgattam, aki ugyanolyan idegennek hatott e környezetben, mint jómagam. Jacko egy szétesett, gyökértelenné vált ausztrál bennszülött családból származott. Apja börtönben ült, az anyja örökösen részegre itta magát. Barátom Fred nevű nagybátyjánál lelt menedéket. Fred kiváló szabadtéri akvarellfestő volt, s szép, eukaliptuszfákkal ékes tájképeket, valamint koalákat festett egy idegenforgalmi iroda részére, amikor éppen józan volt. A családom faji előítéletekkel viseltetett a sötét bőrű őslakosok iránt. Mint akkoriban az ausztráliai középosztály jellegzetes képviselői általában, rosszallották, hogy Jackóval barátkozom, nem átallok egy járművön utazni vele, mi több, együtt vadászunk gyíkokra, édesvízi rákokra, ráadásul beszélgetünk! Legjobban az álmokról tudtunk beszélgetni.
Jacko volt az első ismerősöm, aki álomhívő kultúrából érkezett. Népének hagyományai értékes útmutatások forrásának tekintik az álmokat, bátorítják az embert, mesélje el az álmát a többieknek, és tisztelik az „erős álmodókat”. Az ausztrál bennszülöttek mindmáig mesélik, hogy a világ – hegyestül-völgyestül, mindenestül – úgy keletkezett, ahogyan azt az őseik megálmodták. Az álomidő nem az ősi idők történetének ideje, hanem egy szent helyszín, a valóság egyik rejtett dimenziója, ahová az álmok útján juthat el az, aki tudja, hogyan kell igazán álmodni. Jacko egyszer kész tényként mesélte, hogy Fred bátyó elment álmodni, és olyan festmények ötleteivel tért vissza, amelyeket nem a turisták kedvéért fog megfesteni. Máskor azt mondta: „Tegnap éjszaka álmomban meglátogatott a tíz éve elhunyt nagymamám, és megmondta, mi használna az anyám ülőidegzsábája ellen.”
Az én kultúrám a maga józanságával nemhogy nem tanított meg semmire az álmokkal kapcsolatban, de egyenesen tagadta azok jelentőségét. Mégis megtanultam, hogy álmainkon keresztül alkotókészségünk legmélyebbről eredő forrásaiból meríthetünk, s álmunkban megérthetjük a holtak üzeneteit, olykor az egészségünkkel és jólétünkkel kapcsolatos, életbevágóan fontos üzeneteit. Megtudtam továbbá, hogy álmunkban elhagyhatjuk testünket, korlátlanul ellátogathatunk a múltba és a jövőbe, összetalálkozhatunk szellemi tanácsadókkal, vezetőkkel és más létsíkok egyéb lényeivel.
Negyven éve nem láttam Jackót, csak álmaimban találkozgatok vele. Fogalmam sincs, melyik törzs tagja, azt sem tudom, említette-e egyáltalán, hová tartozik. Jacko elevenen él a szívemben, hiszen a hétköznapi valóság birodalmában ő volt az első álomtanítóm. Amikor a saját társadalmi közegem igyekezett elfeledtetni velem az álmodás készségét, ő volt az egyetlen, aki arra bíztatott: ne hagyjam magam, csak álmodjak bátran!
Felnőtt életem javát szülőhazámon, Ausztrálián kívül töltöttem. Éltem Európában, Észak-Amerikában, részt vettem számos vadász expedíción a világ más tájain. Az ausztrál őslakók álomkultúrájáról szóló ismereteim zömét könyvekből merítettem. Különösen sokat köszönhetek A. P. Elkinnek és R. M. Brendtnek, a két ausztrál néprajztudósnak, valamint James Cowan szépséges, ihletett írásainak. De talán azért, mert korán megérintett belőle valami, mégis elevenen él bennem valamiféle ausztrálos álomszemlélet. Mialatt ezen a könyvön dolgoztam, ez a hatás mindennél erősebbnek bizonyult álmaimban.
Ezekben az álmokban halászsas képében érkezett a hírnök. Ausztrália északi partvidékein honos ez a pompás vízi ragadozómadár, s emlékezetem hajnalától velem szárnyal álmaimban. Mostanában jutott tudomásomra J. Cowan egyik könyvéből, hogy a halászsast a Torres- szoros szigetlakói, valamint a Queensland északi csücskén élők általában szellemtársuknak, pontosabban a zogo le, azaz a sámán szent állatának tekintik.
Amikor magamhoz tértem kacskaringós ifjúkori kitérőim után, tudatára ébredtem gyermeki álmaim jelentőségének, és már javában tanítottam az álom jelentőségét, a sámánok módszereit, s természetesnek véltem, hogy a legelső szarvasbőrből készült dobomra egy halászsast fessek. Festett madaram kitárt szárnyának ívén élénken ragyogtak fehér evezőtollai, a test fekete tollazata felett. Halászsas hímem sárga szeme elszántan fürkészte a dobon kívüli távlatokat, karmai között egy ragyogó zöld-sárga kígyót tartott, így emelve magasabb síkra a kígyó erejét.
Ez a dob a kedvencem. Lüktető hangja, akár az anyai szív dobbanása, lágy és szelíd, de képes a mennydörgő dübörgésre is. Szellemi műhelyemben dobomat az emberek gátlásainak feloldására használom, valamint a szokatlan valóságban megtett kalandokat és szövetségest kereső utazásokat kísérem vele. A dobolás elvezet az álom kapujához. A dobszó hangjainak szárnyán az álmodók visszatérhetnek az álmukba, illetve új álmokat fedezhetnek fel. Üzenetekkel térnek vissza. Gondjaikra találnak megoldásokat. Tovább látnak az orruknál. Mi több, a körben, a dobszó hullámain szárnyalva beléphetnek egymás álmaiba. Az ebből eredő élmények erőteljesek és megindítóak. Néha sorsfordító jelentőségűek. Azt sugallják, hogy mind összetartozunk; önazonosságunk, tudatunk nem kötődik sem a testhez, sem az időhöz, sem a térhez.
Álmaimban gyakran szállok a halászsas szárnyán, foglalkozásaimon pedig ez a madár segíti fölrepíteni a többieket.
Amikor aztán ez a sas az egyik, 1993-as év vége felé jelentkező, erőszakos és szerfelett zavaros álmomban lecsapott rám, nem tudtam mire vélni a dolgot.
Igen eleven, élethű álom volt. Álomszerű élmény helyett nyomasztóan valóságosnak tűnt: a hiperrealista álmokban a színek élénkebbek a nappali világ színeinél, a belső érzetek felkavaróbbak és hevesebbek.
Az álom a hétköznapok leckeszerű ismertetésével kezdődött. Első jelenetében egy foglalkozást igyekeztem megtartani egy színházi előadóteremben, felhajtható ülőkéjű nézőtéri székek között. Idegeskedtem, mert szerettem volna a résztvevőket kör alakban leültetni, mivel ez meghittebb. Ám nem volt hová ültetni őket, a hallgatóim szétszéledtek.
Aztán a helyszín hirtelen megváltozott, s az álmon belül egy újabb állomba érkeztem, egészen másféle, egyhangúbb környezetbe.
Egy tengerparton találtam magam, fejemen ausztrál kalappal. A vakító napfényben kavargó tollak foltjára lettem figyelmes. A következő pillanatban egy hatalmas madár merült alá az égből, s egyenest a fejemnek tartott. Karmait a kalapomba mélyesztette. Szemlátomást le akarta rántani rólam a fejfedőt. Az orrom előtt, vészes közelségben láttam sárga szemeit, fekete csőrét, fényes nyaktollait, miközben közelharcot vívtunk egymással a homokban. Fájdalom hasított belém, előrántottam a zsebkésemet. Védekeztem. Mindent megtettem, hogy mégse kelljen bántanom a madarat, mert tiszteltem, hiszen halászsas volt. Azt is tudtam, álmomban, hogy álmodom, és mi ketten nagyon közeli ismerősök vagyunk. A kalapomtól azonban, még az ő kedvéért sem voltam hajlandó megválni!
A tengerparti hadakozás után visszatértem a korábbi álmomba, és beszámoltam a sassal vívott harcomról a színházteremben összegyűlt embereknek.
Izgatottan, zavartan ébredtem. Éreztem, az álmomnak valami sürgős közlendője volna, ám a lényege homályos.
A színházi jelenet megfejtésével könnyen elboldogultam. Gyanúm szerint egy majdani összejövetellel és műhelymunkával függött össze. Valószínűleg az Association for the Study of Dreams (Álomkutató Társaság) Leidenben sorra kerülő tanácskozásáról kaptam figyelmeztető előzetest. Nyomban felhívtam Rita Dwyert, az ASD-nél dolgozó barátnőmet és megkértem, keressen az előadásom számára olyan termet, ahol körbe tudom ültetni a hallgatóimat. Mint később kiderült, nem volt haszontalan az előzetes óvintézkedés. A számomra eredetileg kijelölt leideni előadóterem ugyanis nyomasztó hangulatú volt. Bár azelőtt színházi előadóterem volt, szerfelett hasonlított az álmomban látott kedélytelen színtérhez.
A tengerparti harc ügyében ellenben, továbbra is tanácstalan maradtam. Miért akarta a madár az én ausztrál kalapomat? Önazonosságom valamely ausztrál részét készült volna lehántani rólam? Esetleg ellenkezőleg – fel akarta rá hívni a figyelmem?
Abban biztos voltam, hogy amennyiben az üzenet lényeges, a sas még visszatér.
Két héttel később jelent meg egy tudatos látomásban, amelyet álom és ébrenlét határán éltem át. A sas ezúttal határozottan viselkedett. Megengedtem neki, hogy egy közönséges vaspántnak látszó fémkarikát tegyen a fejemre. Ám mihelyt a fejemre rakta, a pánt átható fényt kezdett árasztani, mintha ragyogó korona lenne. A sas a bal vállamra telepedett, s akkor más madarak– vörös farkú vércsék, és egy seregnyi kolibri – szintén odaröppentek hozzánk.
Aztán egy sürgető rántást éreztem, és már repültem is. Nehéz pontosan leírni az élményt, mit éreztem, mikor rájöttem, hogy kiléptem a testemből. Láttam a testemet az ágyban heverni. Eltökélten repültem. Hamarosan megpillantottam az alant kanyargó Mississippi folyót, majd a Sziklás-hegység csipkés gerincét. A Csendes-óceán hullámzó víztömege hol megcsillant, hol eltűnt alólam.
Aztán lejjebb ereszkedtem egy part menti kisváros felett. A fehér tengerparti házak sora, mint jégkockarekeszek sokasága állt a hatalmas vízzel szemben. A vöröstégla falak mentén bougainvillea bokrok sokasága virágzott, s ekkor rájöttem, hol vagyok! A nyugdíjasok lakónegyedében, ahová az anyám költözött az apám halála után. Anyám és én vegyes érzelmi kapcsolatban voltunk egymással. Kitűnően megértettük egymást szellemi téren, és sok közös élményben volt részünk az apám halálát követő időkben, ám újra és újra felszaggattuk régi sebeinket. Előbb-utóbb vitatkozni kezdtünk, ha túl gyakran beszélgettünk. Most, amikor álmomban toppantam be hozzá, egyformán örvendeztünk a viszontlátásnak, fátylat borítottunk a múlt félreértéseire.
Ezen a ponton, mivel tudatosan álmodtam, vissza akartam térni a valóságba. Erőteljes vágyat éreztem rá, hogy felhívjam őt queenslandi, Southpointnál lévő otthonában. Szerettem volna tudni, mi van vele, és valóra váltani az álombeli kibékülést.
De vissza az álomhoz! A halászsasnak még dolga volt velem. Egy ellentmondást nem tűrő rántást követően ismét a magasban voltam, esőerdők fölött suhantam Queensland Arany-partjának belső térségei felé.
Gyermekkorom másik ismerőse – a vízi bivaly – már várt rám. Szarvával végigsimított az arcomon és egy elpocsolyásodott patakvölgybe vezetett. Körülnéztem, s láttam, idősebb őslakosok között állok. Testüket körkörös mintákkal díszítették, mert egy szent szertartásra készülődtek.
A sárba valami félig halnak, félig kígyónak látszó lényt rajzoltak, nem tudtam azonosítani.
A hozzám legközelebbi bennszülötthöz fordultam, s magyarázatot, iránymutatást kértem tőle. Íme a válasza: „Ez itt az út kezdete, a küszködés a sárban. Minden teremtmény között ez a legelső. Ez a világunk kezdete.”
E titokzatosan csendülő szavak visszhangzó soraival a fejemben ébredtem.
Lám, a második álom az előzőnél mélyebb titkokat rejtett! Az egyik része világos volt, s azonnali cselekvésre késztetett. Gyorsan telefonáltam anyámnak. Hosszú, meghitt beszélgetést folytattunk egymással, kibékültünk, akár az álmomban. Hálát adtam álmomnak, hogy időben felhívta a figyelmem e kellemes fordulat lehetőségére.
Az anyám ugyanis három hónap múlva váratlanul elhunyt. A szülő halála rettenetes, ha az ember távol él tőle, s a szülő úgy távozik, hogy feloldatlan viták, neheztelés marad közte és gyermeke között, s elmaradt a szívek, lelkek egymásra találása. Ilyenkor néha, a szó szerinti értelemben a befejezetlenség terhe telepszik az emberre. Engem a halászsas szólított fel a békülésre, s hívta fel rá a figyelmemet, hogy a fizikai távolság ellenére sem kell egymástól lelkileg különváltan élnünk.
De hátra volt még az álom második felének megfejtése. Jó lett volna tudni, mit jelent a titokzatos, se nem hal, se nem kígyó. Nem is tudtam rájönni az értelmére mindaddig, amíg az ébren megélt világban meg nem találtam az álombeli iszapos forrás mását.
Anyám temetésére visszautaztam Ausztráliába. A temetésen elmondtam az apám álmokon át hozzám küldött üzenetét, amelynek mindketten javát láttuk hét évvel apám halála után. Amikor anyámnak a rózsalugasban kialakított sírjára fektettem egy gyönyörű fehér követ, csak akkor értettem meg az egy évvel korábban álmodott képsorok egyik jelenetét.
Miután elintéztem családi ügyeimet, s túlestem a részvétlátogatásokon, úgy döntöttem, pár napot önmagamra szánok, és véghezviszek valami, ízig-vérig ausztrál dolgot: gyalogtúrára indulok, talán, hogy újra megleljek a szülőföldemen valamit.
Számos véletlennek és véletlenszerű egybeesésnek hála, végül Queensland egyik poros kis délkeleti városkájában, Beaudesertben találtam magam. Valaki azt mondta, van ott egy őslakók által fenntartott szállás. Gondoltam odamegyek, s majd meglátom, mi lesz. Egy szívélyes rögbi játékosnál laktam végül, s tőle hallottam, amikor az álmaimat kezdtem emlegetni, hogy nekem okvetlenül meg kell ismerkednem Frankkal, a híres „szellememberrel”. No de, hol találom meg Frankot?
– Odakinn lakik a hegyekben, a kunyhójában. – Hangzott a válasz.
Néhány napig bolyonghatok a bozótosban, arrafelé, ahol mint mondták, megtalálom őt – gondoltam.
De nem kellett sokáig keresgélnem, mert a sámánok furfangos emberek. Alig két percre rá, hogy a nevét először hallottam, Frank besétált abba az irodába, ahol róla beszéltünk. Jól megtermett, barázdált arcú férfi volt, barna szeme borostyánosan csillogott a fényben.
Beszélgetésünk elején még fölöttébb óvatosan, feszülten viselkedett. Egy órán át tapogatózva ismerkedtünk a közeli kocsmában, ahol Frank narancslét kortyolgatott, fia közben egy pókergépen játszott. Aztán elmondtam neki a sáros forrással kapcsolatos álmomat, elmeséltem, milyen körkörös ábrákkal kifestett öreg bennszülöttekkel találkoztam, s mit mondott egyikük a világ kezdetéről.
Asztalunknál felengedett a légkör. Frank szemében felparázslottak a fények. Meglepő hévvel szólalt meg:
– Úgy gondolom, magát határozott céllal küldték hozzánk. Az imént a világ teremtéséről szóló, titkos legendánk elejét volt szíves elmesélni nekem. Amit maga látott a sárban, az egy sajgatóhal. Nálunk, a munundzsalli törzsben azt mondjuk, ez a lény a legelső a teremtmények között.
Aznap az álmom kapcsán megtudtam még egyet s mást az őslakosok világképről. Ráadásul meghívást kaptam egy komoly gyűlésre, ahol több keleti törzs szellememberei és öregjei gyűlnek össze. Frank azután egy futóhomokos térségen át vezető, hosszú úton elvitt egy szent helyre. Frank őszintén állította, hogy abban a vízmosásban, az egyik nedves üregbe állított távírópóznán egyszer egy sajgatóhalat látott lógni. Egy szót sem tudtam szólni. Az álmomban látott helyszínen álltunk!
A nyugati társadalmakban mindenhez külön igazolvány kell; jogosítvány a gépjárművezetéshez, tudományos fokozatok a kutatáshoz, a pszichiátriai kezelésekre és a szociális munkára jogosító tevékenységekhez, stb. Az álmodó kultúrákban a hagyományok élnek elevenen, a képességek legfontosabb fokmérője az álmok minősége, vagyis a jó álom.
Most pedig megtanítalak rá, kedves olvasóm, hogyan határozd meg és dolgozd fel a saját jó álmaidat, továbbá megismertetlek azokkal a világokkal, amelyek ajtaja talán előtted is hamarosan kitárulnak. Az álmok adományaihoz spontán hozzájuthatsz éjszakai álmaidból, vagy tevékeny közreműködők bábáskodása mellett (ha egy témában az álomkalauzok segítségét kéred elalvás előtt), valamint tudatos álmodással az álom és ébrenlét határmezsgyéjén, a sámánok lelki utazására használatos módszerével pedig eljuthatsz más vidékekre vagy más korokba. Ezek az ajtók most és itt tárulnak fel előtted. A zárjukba illő kulcsot kínálom e könyvben.
Módszeremet, a gyakran meglepetésszerűen elém tárulkozó, változatos hagyománykörökből merítettem. Sokfelé jártam a világban, s ahányszor csak bennszülöttekkel találkoztam, rá kellett ébrednem, hogy egykori őseink vélhetően hozzájuk hasonló módon álmodtak és látták a dolgokat. Tevékenységi körömben az észak-amerikai irokéz indiánok tanításainak, és álom-feldolgozási módszereinek jutott a legjelentősebb szerep. Az irokéz törzsi varázslók sámánhitű világképének köszönhetően, kezükben az álom tökéletes eszköz, mert felszabadítja az erőket, és mélyreható betekintést enged jelen napjaink álmaiba.

A jó és a nagy álmok követése

Az amerikai őslakosok körében szintén érték az álom. A „sámán” (törzsi varázsló) szó jelentése széles körben nagyjából ugyanaz, vagyis: „álmodó ember”. Az (irokéz törzsi szövetséghez tartozó) mohave indiánok nyelvén a sámán „álmodó”-t jelent. Az Amazonas-vidéki népek is úgy tartják: „aki rendszeresen álmodik, az majdnem sámán”.
Amikor az 1980-as évek közepe táján New York Állam északi részére költöztem a farmomra, roppant keveset tudtam az amerikai indiánokról, és szinte semmit az irokézekről. Az előzményekhez tartozik, hogy mint londoni külügyi tudósító bő tíz évig egyik repülőről le-, a másikra felszálltam, majd öt évet töltöttem New Yorkban egy kereskedelmi hírcsatorna munkatársaként, amely időszak érdekfeszítő nyomozati eredményeit Crown hozta nyilvánosságra 1980-ban. Ideje volt visszafognom a gyeplőt, lassítani, „leásni” a gyökereimhez, s felmérni, merre tartok, s mit értem el íróként és emberként.
Keresztül-kasul bejártam a Hudzon völgyét, mire a vidék egyik elhagyatott zugában, az érintetlen erdő szélén találtam egy tágas birtokot, s egy lepusztult tanyaházat. A birtok korábbi tulajdonosai holland telepesek voltak, temetőjük a pajta mögötti domboldalon volt látható. A helyiségnél, amelyben a jelek szerint csecsemőik és jószágaik világra jöttek, jobb dolgozószobát aligha találhattam volna új könyvek írásához.
Odaköltöztem, aztán mohave nyelven kezdtem álmodni, és akkor minden megváltozott.
Egy indián öregasszonnyal álmodtam először, egy személyben volt nemzetségének anyja és sikeres gyógyító. Első álmomban – amelynek egész idején tudatában voltam a ténynek, hogy álmodok – egy vörös farkú sólyom szárnyán röpültem. A repülést valóságos élményként érzékeltem. Élveztem, amikor fölemelt egy meleg légáramlat, és beleremegtem, amikor elvétettem a röptöm, s emiatt a George-tó közelében az oldalam csúnyán lehorzsolódott a hegyoldalon. Behúztak egy erdei vigvamba. Ott a nemzetség anyja órákon keresztül dallamos nyelvezetű rigmusokban beszélt hozzám. Miközben beszélt, számtalan fehér és lila kagylópénz-láncot és gyöngyfüzért vett elő, majd végezetül egy széles, ember- és állatfigurákkal díszített indián övet rakott ki elém. Megértettem, hogy az öv az asszony tekintélyének jelképe. De közleményének értelmét mindössze az általánosság szintjén tudtam felfogni, mivel mondandóját – az első szótól az utolsóig – a saját anyanyelvén adta elő.
Másnap reggel kutyasétáltatás közben keringő vörös farkú sólyomra lettem figyelmes. A madár fölöttem mindössze háromméternyire körözött, a domb barnás tömegéből érkezett, s kitartóan rikoltozott. Úgy éreztem – ahogy kisfiúként a sasnál is –, hogy füttyét megérteném, ha legalább kissé másmilyen lehetne a hallásom.
Következő álmaimban az indián öregasszony rendszeresen megjelent, de immár két másik álomalak társaságában. Érzésem szerint férfi rokonait hozta magával. Egyikük egy harcos sámán volt. Ő ijesztő fa maszkban jelent meg előttem először, két szeme helyén fényes rézbetétek csillogtak. Kétes érzéseket keltő, nyugtalanító figurának tűnt. Nem csoda, hiszen boszorkánymester volt, aki az erejével és hatalmával ugyanúgy képes ölni, mint gyógyítani, lelkeket rabolni és visszaadni.
Álombéli új társaságom harmadik tagja izgatott legjobban. Első megjelenésekor nem tudtam eldönteni, vajon önmagam tükörképét látom-e. Köztem és közte mindössze az volt a különbség, hogy ő 18. századi díszruhában parádézott, mintha színházi jelenetből toppant volna elő, vagy a gyarmati idők néhai alakja volna. Átfutott rajtam, hátha másvalaki, talán egy létező személy! A Bryn Mawrt könyvesboltban aztán véletlenül ráakadtam egy színes egyéniség nyomára: Sir William Johnson az egyik első híres amerikai pionír, ír származású főnemes volt. Minden tekintetben habzsolta az életet. Az 1700-as években egy személyben volt királyi főhadbiztos, a mohave indiánok önként megválasztott hadvezetője, ráérő idejében pedig félelmetes étvágyú nőcsábász. Jonhsont azonban, hogy-hogy nem, az angol és ausztrál történelemkönyvekből egyszerűen kihagyták. Tehát most olvastam róla először, de mihelyst hangját „meghallottam” kicsendülni a vaskos, poros, kék kötésű írásainak gyűjteményéből, megéreztem, hogy rokon lelkek vagyunk. Álmaim tovább erősítettek e hitben. Később, tudatos álmaimban – mikor belefogtam regényem számára kiaknázni ezt a kincsesbányát – Johnson határozott személyiséget öltött, s szépen végigkalauzolt az életén, szerelmein, valamint az indián cselszövések kacskaringós történetein.
Kétségtelen, a farmon új típusú jellemekkel álmodtam. Egészen másfajta történetet meséltek, mint amilyenekről előző könyveimben írtam, s a bennem lakozó mesemondó kapva kapott az alkalmon. Az ausztrál őslakosok azt mondják, a nagy történetek kivárják, míg a megfelelő ember mondja el őket. Határozottan éreztem, mekkora megtiszteltetés ért. Nem én találtam meg a történetet; az talált meg engem. Egyelőre fogalmam sem volt, mi kerekedik ki belőle végül. Azt végképp nem gyanítottam, hogy mondanivalója szigorúan a saját életemre korlátozódik.
Felkészültem, hogy bejárjam az irokéz területeket, mert fel akartam tárni álmaim értelmét, meg akartam ismerni álombeli látogatóim eredeti életterét. Hat nép rezervátuma törzsfőinek segítségével földerítettem Brantford, Ontario, Kahnawake és Montreal környékét. Eközben részben sikerült megfejtenem az indián öregasszony beszédfordulatait, s fonetikus átírásban le is jegyeztem. Szövege egyes részleteit mohave nyelven adta elő, mégsem volt könnyű értelmezni, mert jórészt homályos értelmű, ősi kifejezéseket használt. Az egyik gyógyító ember azt mondta, hogy a régies szövegrészek nyilván huron eredetűek, s igaza lett, mert bizonyos jezsuita hittérítők feljegyzéseiben rátaláltam néhány huron kifejezésre. Megtudtam, hogy az indián öregasszony neve Akszota – ami mohave nyelven azt jelenti: nagyanya – és úgynevezett ka’nisztenhszera (nemzetségének anyja), valamint „az erő asszonya”, vagyis arendivanen. Az egyik onondaga barátom mutatott nekem egy ősi vampumot, azaz indián övet, amely embereket szoptató nőstény farkasok képe díszített. S azt mondta, az ilyen öv ősidőktől a nemzetség anyjának jelképe. Az öv nagyon hasonlított az első indiános álmomban látott tárgyhoz.
Részletesen elmeséltem ezt az álmot egy helybéli indián öregnek. Ő tényként közölte: „Akkor hát volt részed látogatókban.” Megkért rá, hogy az álmomban látott, s hagyományosan titkos gyógyító szertartásokat és neveket ne részletezzem a nagy nyilvánosság előtt. Mint mondotta: „Némelyik nagy ősünk itt tartózkodik a föld közelében, hogy megvédhesse a mieinket.” Figyelmeztetett, hogy e lények némelyike hajlandó a kívülállók álmában is megjelenni, és szót váltani idegenekkel, de kizárólag abban az esetben, ha a kívülálló álma „igaz”. Ám ez nem jogosít fel senkit a bizalmaskodásra...

FORRÁS: BESTLINE KIADÓ

Könyv katalógus



Hírek statisztikája:
Megnézve:6756
VisszaÚj vásárló regisztrációja
Témakörök

Életrajzok

Ady Endre
Cervantes
Julian Barnes
Kazinczy Ferenc
Edgar Allan Poe
Vámos Miklós
Kertész Ákos
Walter Jens
Chia Mantak


| | |

Wiandt Kertészet | Kertészet webáruház
Könyv katalógus