Bevezetés: Gondolatok a Mátrixról
A kék vagy a piros pirulát vegyük-e be? Válasszuk a boldog tudatlanságot, vagy érdemes tudni az igazat, bármi legyen is az? A Mátrix cselekménye és a különleges effektek magukkal ragadják az embert. Ugyanakkor kérdések tömkelege vetődik fel bennünk: lehetséges, hogy mi magunk is a mátrix foglyai vagyunk? Keresztény filmet nézünk? Netán buddhistát? Van egyáltalán valami támpont?
Az egyik King’s College-beli hallgatóm, Adam Albert hívta föl a figyelmemet a Mátrixra. Azonnal észrevette, hogy a film kapcsolódik Descartes-nak ahhoz az elmélkedéséhez, amely azt firtatja, lehetséges-e, hogy átvernek bennünket az álmaink vagy esetleg valamiféle gonosz szellem szed rá bennünket. Mind a ketten ugyanazt éltük át a filmmel kapcsolatban, mint a világon sok más hallgató és filozófiatanár. A Philosophy Now című folyóirat még esszéíró versenyt is hirdetett a hallgatóknak a következő témában: „Melyiket választod: az álmot vagy a valóságot? Miért?”
A filozófiaprofesszorok ebben a könyvben a hallgatók nyomában járnak. A film filozófiai jelentőségét firtatja mindegyik tanulmány szerzője. Slavoj ®iľek mint kultúratörténész azt írja, hogy a mátrix a filozófusok Rorschach-tesztje. A filozófusok mind a saját filozófiájukat látják meg a film képeiben: az egzisztencializmust, a marxizmust, a feminizmust, a buddhizmust, a nihilizmust és a posztmodernizmust. Mondj egy filozófiai áramlatot, és rögvest ott láthatod a filmben. A film mégsem olyan csupán, mint Rorschach véletlenszerűen elejtett pacái, hanem pontos terv szerint épül fel, és szándékosan van benne sok filozófiai kérdés. A Wachowski fivérek kibuktak az egyetemről, képregény-írásból éltek, miközben a lét nagy kérdései foglalkoztatták őket. Készséggel ismerik el, hogy sok filozófiai kérdést és utalást szőttek a filmbe. A Mátrixfilozófia nem akarja minden pillanatban megkísérelni, vagy akár annak csupán a látszatát is kelteni, hogy kitalálja, mit is akartak mondani a forgatókönyvíróik, illetve a film többi alkotója. Ez a könyv inkább csak rávilágít a Mátrix filozófiai jelentőségére.
Trinity szavaival élve: a film az életünket mozgató kérdésekről szól. Miközben a könyv tanulmányainak az írói arra keresik a választ, hogy „mit ismerhetünk meg?”, „mi a teendő?”, „miben reménykedhetünk?”, „mi a valóság?”, „mi a boldogság?”, „mi az elme?”, „mi a szabadság – és nekünk van-e belőle?”, „létezik-e mesterséges intelligencia?”, olyan forrásokra támaszkodnak, mint Platón, Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Descartes, Kant, Nietzsche, Sartre, Sellars, Nozick, Baudrillard, valamint Quine. A film kérdéseire adandó válaszokhoz a filozófia legfontosabb területein, a metafizikán, az ismeretelméleten, az etikán, az esztétikán, a kognitív filozófián, a vallásfilozófián és a politikai filozófián át vezet az út. A kérdések sokasága ellenére is csak egy dolog fontos: hogy felébredjünk az álomból.
Az emberek kedvelik a popkultúrát – ez korunk nyelve. Tudják, hogy Aaligah meghalt, mielőtt befejezte volna a Mátrix folytatását. De azt vajon tudják-e, hogy Quine kevesebb, mint egy évvel halt meg Aaligah előtt? Sokan ismerik Aaligaht, a popsztárt, Quine-ról, a nagy filozófusról viszont a legtöbben még csak nem is hallottak. Akik ebbe a könyvbe írtak, át akarják csalogatni az olvasót a popkultúrából a filozófiába. Willie Sutton lángész volt, és a bűnözők között a maga módján zseni. Egyszer megkérdezték tőle, hogy miért rabol bankokat. Mire azt felelte: „azért, mert ott van a pénz.” Hogy miért írunk a populáris kultúra olyan termékéről, mint a Mátrix? Azért, mert az embereket a Mátrix érdekli.
Abba senki sem kötne bele, ha Homérosz, Dante és Shakespeare kapcsán vetnénk fel filozófiai kérdéseket. A Mátrix nem európai klasszikus, mégis ugyanazokat a filozófiai kérdéseket teszi fel, mint a nagy irodalmi művek. Ha csak a filozófusok írásaiban lenne filozófia, és a filozófiaprofesszorok számára volna jelentősége, a filozófia olyan steril tudomány lenne, amilyennek sokan – tévesen – hiszik. Pedig mindenütt jelen van a filozófia; mindenki számára húsbavágó, mindenki életét megvilágíthatja: a mátrixhoz hasonlóan „mindenütt körülvesz bennünket”.
Nemcsak filozófusokhoz szól ez a könyv, hanem mindenkihez, akinek valaha is „bármi szöget ütött a fejébe, és az őrületbe kergette.” Az olvasó kezdje a filozófiát a Mátrixszal, de ne hagyja abba vele.
I. szín: Hogyan tudunk?
1. A számítógép, Platón barlangja és a delphoi jósda: Neo és Szókratész
William Irwin
„Mondom nekik, hogy jól vagyok
Az árnyakat bámulom a falon”
– John Lennon
„Gyakran láncba verve élünk,
És soha még csak rá sem jövünk, hogy a kulcs nálunk volt”
– The Eagles
Sokan észreveszik, hogy a Mátrix „a világ legjobb sztoriját mondja el újra”. Nyilvánvaló a bibliai utalás. Az is alátámasztja ezt, hogy a filmnek 1999-ben, húsvét előtt, a nagyhét végén volt a premierje. Viszont azt kevesen veszik észre, hogy a Mátrix a világnak azt „a másik legjobb sztoriját” mondja el újra, „amelyet még soha senki nem mesélt el”: Szókratészét, az intellektus hősének a történetét, aki az akadályok ellenére is folytatta a tudás keresését, és nemes kitartásáért végül is az életével fizetett.
Miért nem ismeri a legtöbb ember azt a sztorit, amelyik az egyik legnagyobb a kultúránkban? Ennek az a legfőbb oka, hogy az egyetemi filozófiaprofesszorokra hagyjuk mindezt. Sajnos nem mindenki jár egyetemre, és aki meg jár, azok közül se jár mindenki filozófia szakra. Mivel a filozófiai bevezető óra ideális a filozófia tanulmányozására, ahol közelről megismerhetjük és megvitathatjuk Szókratész életét, ne szalasszuk el a soha vissza nem térő alkalmat. Szókratészről ugyanúgy kellene, hogy gyerekkönyvek meséljenek, mint Jézusról. Beszélni kellene róla otthon, meg az osztályban, és tévéműsorok kellene, hogy szóljanak róla. Már rég film is kellett volna, hogy készüljön! A Wachowski testvérek végül is áttételesen elmondták Szókratész történetét ebben a filmben, amelynek Keanu Reeves a főszereplője. Én magam Steve Martinnal csináltam volna a Szókratészről szóló filmet. Spielberg rendezné. Sok mindenről szól a Mátrix, és Szókratész története az egyik ezek közül. Majdnem biztos, hogy a néző elmegy Szókratész története mellett, hacsak nem hallott róla már eleve. Ha ennek a könyvnek az olvasója sem hallotta még a történetet, figyeljen ide:
Feladat és küldetés
„Isten küldött,” mondja a Blues Brothers. Tele tankkal és fél doboz cigarettával indulnak a 106 kilométerre lévő Chicagóba. Noha sötét van, napszemüveget viselnek. Hogy mi járatban vannak? Koncertet adnak azért, hogy megmentsék azt az árvaházat, amelyet azzal a volt tanárukkal – egy kedvesnővérrel – együtt alapítottak, akit nagy szeretettel szólítanak Pinguinnek. Neónak pedig az volt a küldetése, hogy megmentse az emberiséget attól, hogy a mesterséges intelligencia agyatlan rabszolgájává váljék. Szókratésznek szintén küldetése van, amelyet a barátján, Khairephónon keresztül üzent meg neki Isten (Apolló) a delphoi jósdában. Amennyiben Szókratész vállalkozik a feladatra, akkor „fel kell ébresztenie” városának, Athénnek a lakóit.
A pokoli Goth klubban vagyunk, ahol Roy Zombie zenéjének a lüktető zaján a leple alatt súgja meg Trinity Neónak, hogy „ezen a kérdésen áll vagy bukik az életünk.” A kérdés pedig az, hogy mi a mátrix. Akárcsak Neónak, Szókratésznek is szöget ütött a kérdés a fejébe: mire jó az élet? Mindkét hősünk fejére bajt hoz a kérdezősködés. Szókratésznek pert akasztanak a nyakába – istentelenséggel és az ifjúság megrontásával vádolják. Neót pedig azzal vádolják az ügynökök, hogy „szinte minden olyan kibernetikus bűnt elkövetett, amelyet büntet a törvény.”
Szókratésznek az volt a szokása, hogy folyton kérdésekkel traktálja a polgártársait. Ezek a kérdések gyakran tűntek egyszerű és egyenes kérdéseknek, de a válasz rendszerint zavarba ejtette a megkérdezetteket. Szókratész mestere volt a kérdezésnek: egyre keményebb kérdéseket tett fel, amelyek feladták a leckét a többieknek, és rámutattak a megkérdezettek tudatlanságára.
Egyszer például megkérdezte Euthüphrónt: mi a jámborság? Mitől lesz az ember cselekedete istenes? Az első válasz ekképp szól: jámbor cselekedet az, amely tetszik az isteneknek, az ellentéte pedig, amit minden isten gyűlöl, istentelen. (Euthüphrón 9e) Ez egész addig jó válasznak tűnik, amíg Szókratész rá nem toldja még egy kérdéssel: azért istenes-e, ami istenes, mert az isteneknek tetszik, vagy azért tetszik nekik, mert istenes? (Euthüphrón 10a) Képzelhetjük, hogy Szókratész igencsak feladta a leckét Euthüphrónnak, aki egyre jobban idegesít Szókratész. Szókratésziként emlegetjük azt a módszert, amelyben addig kérdezünk, amíg vagy önellentmondásba keveredik a megkérdezett, vagy nem tud többé válaszolni. (Ezt tanulta meg Bill és Ted San Dimas High-on.) A folytonos kérdezősködés módszere nemcsak megfélemlíti a tanítványokat (mint például a The Paper Chase-ben), illetve kényelmetlen helyzetbe hozza a politikusokat (ki-ki hozhat saját példát), de ugyanakkor népszerűvé is tette a mestert azok között a fiatalok között, akik érzékenyek voltak a társadalmi kérdésekre, és akik megvetették az önelégült keveseket.
Bár Szókratészt gyakran gondolták ugyancsak tolakodónak, valójában kifejezett alázat fűzte a saját tudásához. Hitvallásában nem a mindentudást, hanem a saját tudatlanságát hirdette: „Én semmit se tudok.” De ha egy fickó nem tud semmit, akkor miért tesz fel folyton kérdéseket mindenki másnak? Neo és Szókratész esetében is egy jóslat indította el a hőseinket a nagy kalandra, amelynek a tudás és a bölcsesség természetéről megsejtett titkok is adtak egy lökést.
Mit mond a jóslat?
Morpheus megtudta a jóslatból, hogy rá fog találni az Egyre, arra az emberre, aki megtöri a mátrix erejét, és némi rehab és kungfuzás után elviszi Morpheust a jósdába, hogy ott bizonyosodjék meg mindenről. Neo kihagyná a nagy lehetőséget, nem akarja a sorsát. Azt mondja Morpheusnak, hogy nem hisz a sorsban, hanem azt gondolja, hogy a saját kezében van az élete. Szókratész ugyanígy szembeszállt a sorssal. Legalábbis az mondja a perében, amelyet Platón a Szókratész védőbeszédében jegyzett le:
[Khairephón] nekem gyermekkori barátom, és közületek is a legtöbbnek barátja, veletek együtt menekült ő is ama futás idején, és veletek együtt tért haza. Az is tudjátok, hogy milyen volt Khairephón, milyen buzgó mindabban, amibe csak belefogott. Többek között egyszer Delphoiba is elment, és ilyen jóslatot mert kérni – de, amint kérlek, ne zajongjatok, férfiak –, azt kérdezte tehát: van-e ember nálam [Szókratésznél] bölcsebb. A Püthia pedig azt a választ adta, hogy nálam [Szókratésznél] senki sem bölcsebb.
(Szókratész védőbeszéde, Devecseri Gábor fordítása, 21a)
Mikor ugyanis én ezt meghallottam, a következőképpen elmélkedtem: mit is mond az isten, vajon mire céloz? Mert annyi bizonyos: én magam egyáltalán nem tudok róla, hogy akár nagyon, akár valamennyire is bölcs volnék. Mit akarhat tehát mondani, amikor kijelenti, hogy én vagyok a legbölcsebb?
(Szókratész védőbeszéde, Devecseri Gábor fordítása, 21b)
Miután megkérdezte ezt az embert, Szókratész csalódottan konstatálta, hogy bizony nem tud az se semmit. Szókratésznek kitartó természete volt, agy nem adta fel, hanem megkérdezte a nagy becsben álló drámaírókat, majd pedig a jó athéni mesterembereket. De bennük is csalódott. Az a vicc, hogy Szókratész úgy lett Athén legbölcsebb embere, hogy rájött saját tudatlanságára.
Ennek az lett a következménye, hogy isteni küldetésnek tekintette, hogy kérdéseket tegyen fel a többi polgárnak, és imigyen szembesítse őket a saját tudatlanságukkal, hátha ők is megvilágosodnak, és vele együtt keresik tovább a tudást.
…egyenesen úgy küldött városotokra az isten, mint valami nagy nemes paripára, mely éppen nagysága miatt meglehetősen lomha, és rászorul arra, hogy egy bögöly felébressze. Úgy vélem, ilyesvalaminek rendelt az isten a város számára engem, aki benneteket külön-külön ébresztgetni, buzdítani és korholni egész soha meg nem szűnök, hanem mindig a nyakatokon ülök.
(Szókratész védőbeszéde, Devecseri Gábor fordítása, 30e)
Szókratész olyan volt, mint egy lódarázs (vagy bögöly), ahogy állandóan csak kérdezett, és az egész várost rá akarta ébreszteni az igazságra – azokra, hogy akik restek megmozdulni, nem a boldogság, hanem ragasztógyár vár.
Egész más a két jósda környezete. A mitológiában Zeusz egy-egy sast ereszt el keletről és nyugatról, hogy megtalálják a világ közepét. Egész addig repültek, míg csak nem röptükben egymásba gabalyodtak Delphoi felett, és így jelölték ki az omphaloszt, a világ köldökét. Delphoi káprázatos szépségű hely, a Parnasszosz lábánál fekszik. Itt üzent Apolló a papnőjén, az Orákulumon keresztül, akit Püthiának hívnak.
Morpheus Neót nem a világ köldökéhez viszi, hanem a mátrix szívébe, amely egyáltalán nem hasonlít a Parnasszusra, hanem leginkább olyan, mint egy belvárosi lakótelep. Itt lakik valaki, akiről nem igen gondolnánk, hogy ő az Orákulum.
Neo nagyon bizonytalan, és megkérdezi Morpheust, „Mit tud a nő?… Mindent?” Morpheus azt feleli, hogy „Azt fogja mondani, épp eleget tud.” Neo még mindig kételkedik, és megkérdezi, hogy „Soha nem téved?” Morpheus kimérten nyugtatja meg Neót egy paradoxonnal: „Próbálj arra gondolni, hogy nem csak helyes vagy helytelen lehet valami. Ez a nő a vezetőnk, Neo. Segíteni tud abban, hogy megtaláld az utadat.”
Az Apollón delphoi templomába látogató vendég először bemutatja a megfelelő áldozatot, fizet, elmondja a kérdéseit az Orákulum valamelyik segédjének, aki aztán felteszi ezeket a kérdéseket a papnőnek. Asszonyok nem kérdezhetnek. A papnő egy háromlábú sámlin ül, magába szívja Apolló leheletét, amely nem más, mint a földön lévő repedésből kiáramló gáz, valószínűleg etilén. Olyan lehet Apolló papnője, mint amikor a woodstocki fesztiválon valaki éjfélkor elkezd halandzsázni: Apolló papnője különböző nyelveken jövendöl. Az összefüggéstelen halandzsát egy pap fordítja le, rendszerint hexameterben. Olyan ez, mint az a bölcs segítség, amelyet akkor kapsz, ha hívod a lelki elsősegélyt: az Orákulum próféciái többnyire ködösek voltak, és egynél több jelentéssel bírtak. Mint tudjuk, Szókratész csodálkozott azon, hogy az Orákulum szerint nincs nála bölcsebb ember. De mivel hallotta hírét az Orákulum felemás jóslatainak, nekiállt, hogy megcáfolja, és így jött rá a jövendölés paradoxonára. Kroiszosz, a király már nem volt ennyire bölcs, amikor azt akarta megtudni az Orákulumtól, hogy jókor indít-e háborút a perzsák ellen. Mert bizony az Orákulum azt válaszolta, hogy „Ha most harcba szállsz, egy nagy birodalom fog elbukni.” A király eszméletlen jó hírnek vette a jövendölést, és csatába, jobban mondva a mészárszékre hajtotta a csapatait. Az Orákulum házának az elejét igazán nem érheti szó, mint az Orákulum rámutat, Kroiszosz nem találta el, hogy melyik birodalom bukását jövendölte meg az Orákulum.
A Mátrix Orákuluma nem csak azért más, mert a virtuális város egyik veszélyes részén lakik, hanem azért is, mert nagymama korú fekete bőrű asszony – bizony nem ezt várta Neo. Nem egészen úgy választották ki, mint Püthiát. Ezúttal egy jó ötvenes asszony az Orákulum, nem pedig szűzlány. Az utóbbiak erénye amúgy se lenne biztonságban. Delphoi kolléganőjével szemben a virtuális belváros papnője szemtől szembe találkozik azokkal, akik megkeresik. És annak ellenére sem zagyvál egyszerre több nyelven, hogy ő is háromlábú sámlin ül, és boldogan szívja magába a tűzhelyen készülő süti bódító illatát, no meg a cigaretta füstjét. De ne dőljenek be a látszatnak; mert amit mond, a célját illetően püthiai, annak ellenére, hogy szavai látszólag közönségesek. Ez az Orákulum furamód azt kérdezi, hogy „Tudod-e, miért vagy itt?” „Mit gondolsz, te vagy a kiválasztott?” Neo azt mondja erre, hogy „nem tudom.” Szókratész is mindig arra hivatkozott, hogy nem tud semmit, de Neónak most tényleg fogalma sincs. Amikor az Orákulum szellemeskedik, Neo jópofa, de nem túl eredeti. Az asszony rávezeti, hogy Neo maga mondja ki, nem ő a kiválasztott, aztán azt is elmondja Neónak, hogy ha valaki kiválasztott lesz, az olyan, mint mikor szerelmes lesz az ember. Azt, hogy ilyen cipőben jár valaki, magán az emberen kívül nem tudja megmondani senki. „Csak te érezheted a csontig hatoló érzést.” Sovány vigaszul teszi hozzá, hogy „benned minden megvan hozzá, de úgy látszik, még vársz valamire.” „Vajon mire?”– kérdi Neo. Mire az a prófétai válasz érkezik, hogy „Talán a következő életedre. Ki tudja? A dolgoknak már csak ez a rendje.”
A papnőben nincs harag, sőt még ad egy-két tanácsot is, míg ott vannak. Egy jelet mutat a konyhaajtó fölött és azt kérdezi Neótól, hogy tudja-e, az mit jelent. Hozzáteszi, hogy latinul van, és annyit jelent, hogy „Ismerd meg önmagad!” Valójában ennek a bölcsességnek a segítségével meg lehet érteni, mit akar az Orákulum mondani. Ugyanez volt kiírva görögül Apollón delphoi templomára. És egész biztosan nagyobb súllyal esett latba, amikor Püthia jövendöléseinek keresték az értelmét, mint maguk a szavak, amelyek valójában elhagyták az Orákulum száját. Szókratész tudta ezt, és úgy élt, ahogy ez ebből következett: „Ha nem vizsgálod meg életedet, akkor nem is érdemes élned.” Mint láttuk, a nagyravágyó Kroiszosz nem jól ismerte saját magát, és drágán megfizetett ezért. Neo épp időben jön rá, ki is ő maga voltaképp, így hinni is tud magában, ami feltétele annak, hogy a legvégsőkig teljesítse a jósnő jövendölését – aminek a következtében Morpheus megtalálja a Kiválasztottat, és ugyancsak ennek a következtében szeret bele Trinity egy halott férfiba, aki maga a kiválasztott.
A kulcs az önismeret, ami nélkül a mérvadó tudás egyetlen más formájához sem juthatunk el. Ez a gondolat nemcsak Szókratésznek fontos, meg a Mátrixnak, hanem ott van más filozofikus filmekben is. A Harcosok klubjában látszólag az a serdülőket foglalkoztató kérdés a téma, hogy „mennyire ismered magad, ha még soha nem bunyóztál?” De a cselekmény, no meg a bunyózás előrehaladtával itt is látjuk, hogy ez nem a serdülők hormonjainak köszönhető idétlenség. A harcban magára talál az ember. Csak emlékezzünk arra, ahogy A fiúk nem sírnak, ugye? című filmben becsapja önmagát Brandon, meg arra, hogy ennek milyen végzetes következményei vannak. Aztán a Memento is azzal a zavarbaejtő kérdéssel bajlódik, hogy miként lehetséges, hogy saját magamat verem át? Vajon az emlékezetkiesés-e erre a válasz? Hollywoodban és Athénban egyetértenek abban, hogy az élet nem ér semmit, ha az ember nem vizsgálja meg, hogyan él.
A virtuális városban élő Orákulumról végül még szóljunk egy olyan másik bölcsesség kapcsán, amely szintén Delphoiban olvasható föliratként: „Semmit se túlzottan”
Azt mondja Neónak a fekete Orákulum, hogy „Nesze, vegyél egyet a süteményből!”, nem pedig azt, hogy „Vegyél sütit!” vagy azt, hogy „Vegyél annyi sütit, amennyit csak jól esik.” Tudjuk, hogy a sütinek kellemes illata van, és ez esetleg arra készteti Neót, hogy többet vegyen. Az Orákulum amúgy valami furcsa dolgot iszik (valószínűleg valami keményebb italt), meg cigarettázik is. Ő feltehetőleg úgy teszi mindezt, hogy közben nem esik túlzásba. Ez élesen ellentétes általában az emberiséggel, amelyet Smith ügynök számítógépes vírusként ír le, mely elterjed, s mielőtt továbbmegy, elpusztít mindent, amit talál.
Úgy szól a legenda, hogy volt, amikor azokat a gázokat, amelyektől látomása van Delphoiban az Orákulumnak, régen mindenki magába szívhatta. De az emberek visszaéltek ezzel a kiváltsággal, és kárt tettek önmagukban: egyenest beleugrottak abba a szakadékba, ahonnét kiáramlottak a gázok. Idővel csak Püthiának engedték meg, hogy magába szívja „Apollón leheletét,” majd a papnak kellett lefordítania ezt a próféciát, hogy azután versbe szedje, hogy el lehessen mindezt mondani annak, aki a jövendölést várja, aki egyébként kétszeresen el volt zárva az istentől. Ha teljesen megérti a kiválasztott az „Ismerd meg önmagad!” és a „Semmit se túlzottan!” parancsot, ez lehetővé teszi számára, hogy sokaknak elmondhassa az igazságot. Akkor talán mindenki „magába szívhatná a prófétikus füstöt” és saját maga beszélhetne az istennel.
A két barlang meséje
Morpheus elmondja Neónak, hogy „Az elméjének a börtönébe született.” „Míg a rabszolgáknak, illetve a koncentrációs táborok áldozatainak is sikerül az elméjükben szabadnak maradniuk. Számtalan hős tett tanúbizonyságot az évszázad során arról, hogy szembe lehet szállni a rabszolgasággal és a börtönnel – köztük volt Epiktétosz, Fredrick Douglass, Viktor Frankl, James Bond Stockdale, Nelson Mandela, John McCain, MalcolmX, és Rubin „Hurrikán” Carter, hogy csak néhányat említsünk meg közülük. Az elménk börtönétől csak az lehet rosszabb, ha olyan börtönbe van az elménk bezárva, amelyről nincs is tudomásunk, és amelyből ennek következtében esélyünk sincs elmenekülni. Ugyan hogyan ébredhetnénk egyáltalán rá, hogy kiszabadultunk egy ilyen börtönből?
„Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok között fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; … nem gondolod-e, hogy zavarban volna, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?” (514c-d, Szabó Miklós fordítása). Ezek a mondatok Platón Az állam című munkájából valók. Ebben a könyvben mondja el Platón azt a történetet, amelyben a barlanghasonlat néven ismert történet is szerepel (de szokták ezt mítoszként, parabolaként meg allegóriaként is emlegetni – 514a-521b). A hasonlat ugyanakkor beszél arról is, amit Neo mond, amikor kiszabadítják a mátrix fogságából.
A foglyok a nyakuknál, a kezüknél és a lábuknál fogva vannak leláncolva a barlangban. Születésüktől fogva a barlangban vannak leláncolva, sejtelmük sincs az élet bármely más formájáról. Előttük a falon árnyak lebegnek, ahogy a börtönőrök élőlények faragott képmásait viszik el a tűzből jövő fény előtt, mintha csak egy bábszínházban lennénk. A foglyok árnyakat látnak a falon. Nem élő alakokat, hanem az élőlények faragott másainak az árnyékát. Az árnyat a tűz fénye veti a falra, nem pedig a legtisztább fény, a Napé. A foglyok nem tudják ám, hogy ők valójában foglyok, és sejtelmük sincs arról, hogy más valóság is van azon kívül, amit ők maguk érzékelnek. Egyszer aztán az egyik foglyot kiengedik, kilökik a kinti világba, ahol a napfényben meglátja, milyenek is valójában a dolgok. Ahelyett, hogy magával törődne, visszamegy a barlangba, hogy elmondja a többieknek, mit látott odakint. Azok csúfolódva, ellenségesen fogadják. Azt hiszik, elment az esze.
Ez a történet annak a történetnek a párja, amely Szókratészről, Platón mesteréről szól. Róla is azt hitték, hogy megbolondult, és végül is azért ítélték halálra, mert felhívta az emberek figyelmét a valóság egy magasabb szintjére. Persze Neo története is hasonló: egy nap kiszabadul a mátrix fogságából, hogy meglássa „a sivár valóságot.” Neo ugyanúgy láncokba verve lel magára, mint Platón barlangjának a foglyai – pontosabban ő fekete kábelok béklyójában van, és a kábelokon keresztül jutnak az elméjébe a mátrix árnyjátékának az illúzióját keltő stimulusok. Nem tudni, ki engedi ki Platón foglyát, a Mátrixban Morpheus szabadítja ki Neót. (A görög mitológiában Morpheusznak hívják az alvás istenét, aki az alakját változtatja az álmokban.) Ahogy Platón foglyát is úgy kell kirángatni a felszínre, először Neo is megrémül, amikor meglátja a többi eszement foglyot, akik szenderegnek, és rikító rózsaszín barlang kalitkákban vannak rákötve a mátrixra. Neo nem akar hinni a szemének, nem akarja elhinni, hogy azelőtt egy álomvilágban élt. „Ezeknek az embereknek a legtöbbje még nem áll készen arra, hogy lekapcsolják őket a mátrixról.” Ezt Morpheus bizonygatja Neónak. Ahogy Platón foglya is fokozatosan és fájdalmakkal tudja csak megszokni a barlangon kívüli világot, Neo is szenved, amikor kihozzák a mátrix fogságából. „Miért ég a szemem?” kérdi. Morpheus azt feleli, hogy „azért, mert még soha nem néztél vele.”
„A nevelés gyökerei keserűek, de a gyümölcsei édesek” – írta Arisztotelész. És jobban teszed, ha megjegyzed, hogy a „pedagógia” eredetileg annyit jelent, hogy „kivezetni” – úgy, ahogy a foglyot vezették ki a barlangból, meg ahogy Neót hozták ki a mátrix fogságából. Az orvosokat a hippokratészi eskü figyelmezteti arra, hogy ők az orvosi ismeretek őrzői és letéteményesei, nem pedig a birtokosai. Meg kell osztaniuk a tudásukat, hogy segíteni tudjanak másokon. Azokat, akik filozófiát tanultak, nem köti ünnepélyes eskü, bár az, hogy ők is megosszák másokkal a tudásukat, ugyanolyan fontos náluk is. Platón megszabadított foglya inkább sütkérezne a napfényben, a tudásban és a jóságban, mégis visszamegy a barlangba, hogy segítsen a többieken. „… nem inkább Homérosszal érezne-e, s nem szeretne-e inkább mezei munkásként dolgozni egy földnélküli embernél, s inkább akármit elszenvedni, mint ama révület világában élni? (Az állam 515d) Cypherrel ellentétben Neo inkább elvisel bármit, mintsem hogy visszamenjen egy hazug világba.
Tudás és valóság
A barlanghasonlat nem, vagy nem kifejezetten Szókratész történetének az újramesélése. Platón valójában azért írja le, hogy felhívja az olvasó figyelmét, illetve rávegye az olvasót, hogy fogadja el a valóság egy magasabb szintjét, ahol a formák találhatók. Mi mindnyájan olyanok vagyunk, mint a foglyok, mert bizony mi is gyakran dőlünk be önmagunknak, amikor azt hisszük, hogy a valóság, amelyben élünk, a létező világok közül a legigazibb, és a legmagasabb. Platón szerint az a valóság, amelyet mi az öt érzéken keresztül megtapasztalunk, csak halvány mása a valóság magasabb szintjének, a formák világának. Láthatjuk a gyönyörű naplementét, részünk lehet derék tettekben, és ehetünk nagyon finom nokedlit is – de ez mind csak a tökéletes formák árnyéka, a tényleges Szépségé, az Igazságé, és a valódi Jóságé, meg a többi formáé.
Mi üthetett „szöget a fejébe” annak, aki a formák nyomába ered? És hogyan lehet az ilyen embert felismerni? Platón és Szókratész azt tanítják, hogy nem az érzékek, hanem az értelem segítségével lehet eljutni a belátásig. Azt mondja Morpheus Neónak, hogy képtelenség elmondani bárkinek is, mi a mátrix. Mindenkinek magának kell megbizonyosodnia róla. Ahogy az ideák esetében is igaz, nem egyszerűen a „látáson” múlik, hanem inkább a közvetlen megismerésen, hogy megértsük, mi a mátrix. Ez az írás arról nem igazán tud bárkit is meggyőzni, mik az ideák; ezt még Platóntól sem tudhatjuk meg. Ez része annak a próbának és annak a reményvesztettségnek, amit Platón dialógusai tartogatnak a számunkra. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy azt kérdezgetjük: „Mi az igazság?” „Mi a Szerelem?” „Mi a Jóság?”. Az hozta Szókratész fejére a bajt, hogy feltette ezeket a kérdéseket. Egyszóval olvassunk és haladjunk megfontoltan. Neo is belátja, hogy az értelem fontosabb, mint a test érzékei. Az elme elsőbb az anyagnál. Platón maga azt mondja, hogy a fizikai valóság nem olyan igazi, mint az ideák világa. Szóval Neónak nem maradt semmi fogódzó. Neo annak az embernek a reinkarnációja, aki az első emberi lényeket vezette ki a fénybe. Platón azon a nézeten volt, hogy a lélek és a test olyan távol esnek egymástól, hogy amikor a születéskor egybekelnek, súlyos annak a veszélye, hogy emlékezet-kieséssel kell számolnunk. Ez nem olyan teljes emlékezetvesztés, amelyre az álnok Cypher utazik, hanem olyan, mint amelyet akkor szenved el az ember, ha túl sok búfelejtőt iszik meg. A dolgok részletei, meg az összefüggések visszajönnek. Platón úgy gondolja, hogy a deja vu az ideák felidézése, (anamnézis). A reinkarnációk között eltelt időben, amikor a lélek nincs a testhez kötve, megpillanthatjuk az ideákat. A földkerekségen minden megismerés az ideák felidézésének a folyamata, amelyhez az a hasonlóság vezet, amely a földi dolgokban a formákra emlékeztet. A gyereknek nem kell megtanítani, hogy a virág szép, hiszen tudja ő ezt, mert emlékszik a Szépségre az ideák, és észreveszi, hogy a virágban ott ez az idea.
2. Kétely, erkölcs és a Mátrix
Gerald J. Erion – Barry Smith
A legtöbben elhisszük, hogy olyan a világ, amilyennek látszik, amilyennek halljuk és érezzük. Az olvasó most például azt hiszi, hogy a karosszékben ül, és könyvet olvas. És valószínűleg így is gondolja. Úgy véli, az igazság az, hogy ő ott ül a székben, és olvas. Az most nem érdekes, hogy magát az előbbi gondolatot ritkán fogalmazzuk meg. Itt az a fontos most, hogy ha már egyszer kimondtuk, akkor viszont egyértelműnek tűnik, talán túlságosan is egyértelműnek. Ki merné valaha is azt állítani, hogy nem úgy van, ahogy mondjuk?
Thomas Anderson is ugyanígy meg van győződve arról, hogy ő pedig adófizető állampolgár, aki egy tekintélyes számítógép-program gyártó cégnél készít a háziasszonyok számára programokat. (Persze hisz a saját „másik életében” is, amelyben egy Neo nevű hekker irányítása alatt maga is részt vesz illegális munkában. Erről a másik életről csak a hatóságok nem tudnak, Anderson viszont igen.) Ilyen értelemben Anderson ugyanúgy vélekedik a valóságról, mint bármelyikünk, és így számunkra is érthető, miért is esik neki olyan rosszul az, amikor rájön, hogy a világ – amelyben úgy véli, maga is él, az, ami nap-nap után folyik a szeme előtt – valójában egyáltalán nem is létezik. Igazából azt a kényelmet, amelyben Anderson élete mintha telne egyik napról a másikra, egy nagyszabású, szándékosan előidézett káprázat, amelyet intelligens számítógépek hoznak létre Anderson agyában. Ezek a gépek felnevelik és betanítják az embert, majd pedig mintegy learatják őket, mert belőlük merítik a számítógép működéséhez szükséges energiát.
Neo Morpheustól tudja meg, hogy ez az illúzión alapuló világ, a „mátrix”, mindenütt jelen van:
Mindenütt körülvesz bennünket. Még itt is, ebben a szobában. Akkor is a mátrixot látod, ha kinézel az ablakon, meg akkor is, amikor bekapcsolod a tévét. Veled van, amikor munkába mész, amikor imádkozol, meg amikor az adót fizeted be. A mátrix hályog, amelyet azért vontak szemedre, hogy soha ne tudd meg, mi az igazság, és soha ne ébredj rá, hogy a mátrix foglya vagy, Neo. Te ugyanúgy fogságra születtél, mint bárki más, –egy börtönben tartanak fogva, amelynek se íze, se bűze. Ez a börtön az elméd számára.
Andersont és a többi vele egykorút azzal hülyítik, hogy higgyék csak el: olyan világban élnek, ahol könyvet olvasnak, focimeccset néznek a tévében, és ezekhez hasonló dolgokkal töltik az idejüket. Pedig csak egész életükben egy kis méretű dobozba vannak bezárva, amely egyúttal leszívja róluk a bioenergiát, majd pedig továbbítja azt az őket rabszolgasorsban tartó számítógépekhez.
Neo betege lesz annak, amikor először átlátja mindezt. Megpróbál visszamenni az előző, a mátrixbeli életébe, bármennyire mesterséges élet is az.
Neo sorstársát, Cyphert is annyira elkeseríti a helyzet, hogy hajlandó elárulni Morpheust azért, hogy ennek a fejében bőségben élhessen, és hatalma legyen (még ha virtuális hatalma is), vagyis mindazzal rendelkezzék, amit a mátrix hazugságai biztosítanak neki. „Boldogak a tudatlanok,” hirdeti Cypher, miközben nyélbe üti az üzletet Smith ügynökkel (semmi közük egymáshoz). Miközben elhűlünk ezeken a fejleményeken, komoly filozófiai kérdések ötlenek fel bennünk. Néhány filozófus eleve azt állítja, hogy meglehet, mi magunk is agyafúrt illúzió a Mátrixhoz hasonló világának a foglyai vagyunk. Mi itt most ezeket a nézeteket tekintjük át olyan európai gondolkodók szellemében, mint René Descartes. Nevezetesen: megvizsgáljuk annak a feltevésnek az igazságát, hogy mi most netán egy bizonyos mátrix fogságában élünk-e. A következtetéseink eredményeként majd arra fogunk rámutatni, hogy ez a feltevés csak egy alapvető tévedés eredménye, és a legjobb esetben is csak egy metafizikai tiltakozásnak minősíthető. A tanulmány vége felé kitérünk annak az erkölcsi értelmezésére is, hogy Cypher úgy dönt, visszatár a mátrixba. Rámutatunk, hogy Cypher téves erkölcsi álláspontjának köszönhetően komoly erkölcsi kérdésekben fog rosszul dönteni.
Miért lehetséges, hogy mátrixban vagyunk: René Descartes és a gonosz szellem
A filozófiában a szkepticizmus álláspontját védő gondolkodók rukkoltak elő azzal a feltételezéssel, hogy az általuk érzékelt világ lehet, hogy csak káprázat. Azzal érvelnek, hogy nem tudhatjuk biztosan, létezik-e a bennünket körülvevő világ. Ebből arra a következtetésre jutunk, hogy a külvilágról szerzett ismereteink ugyanúgy megkérdőjelezhetőek, mint ahogy a Mátrix főszereplőinek is kétségeik támadnak azzal a mindennapi valósággal kapcsolatban, amelyben azt hitték, hogy élnek.
Különösen kétfajta embernek tetszik a szkeptikusok elképzelése. Tetszik a serdülőknek, akik fellázadnak az önhitt szülői hatalom ellen, és azt hangoztatják, hogy „semmi sem az, aminek látszik!” – meg azt, hogy „Azt csak én tudom, mi a valóság!”
A másik – és kettejük közül ő a fontosabb – a filozófus. A filozófusok maguk is két csoportba oszthatók. Az egyik csoportban vannak azok a bölcselők, akik nem nőtték ki a metafizika elleni lázadásukat, és akik izgalmasnak és nagyszerűnek tartják, ha abszurd és nyilvánvalóan hamis feltevésekkel dolgoznak. Az idetartozó filozófusok még a szkeptikus serdülők által hangoztatott gondolatokat is valószínűnek tartják. De számunkra most a filozófusok másik csoportja fontosabb. Azok vannak ebben a második csoportban – köztük Descartes –, akik a Mátrix cselekményéhez hasonló helyzetekben lehetőséget látnak a tudás és a valóság alapkérdéseinek vizsgálatára.
Descartes az Elmélkedések az első filozófiáról című művében nagyhatású szkeptikus gondolatmenetet fejt ki, ám nem a szkepticizmus igazát bizonyítandó, hanem azért, szilárdan megalapozza a tudományt. Descartes azzal kezdi ezt az Elmélkedést, hogy kijelenti, minden olyan elképzelését félreteszi, amelyben a legkisebb oka is van kételkedni. Descartes próbáján csak azok az elképzelések mennek át, amelyek teljesen bizonyosak a szónak a legszorosabb értelmében. Descartes úgy tartja, hogy csakis az ilyen elképzelésekből állhat a tudomány valóban megbízható fundamentuma. Azaz Descartes radikális kételye olyan értelemben módszertani kétely, hogy az értelem céljainak szolgálatára lett kitalálva. Annak kicsi a valószínűsége, hogy Descartes tényleg búcsút mondana mindazoknak az elképzeléseknek, amelyeket félretett a vizsgálódásainak ebben a szakaszában. Felfüggesztésük ideiglenes, a heurisztikával függ össze.
Elsőként azok a meggyőződések kerülnek sorra a meggyőződések felfüggesztésének folyamatában, amelyeket Descartes az érzékletekre támaszkodva alakított ki.1 Sokszor alkotunk úgy véleményt, hogy hozzá az információt látás, hallás, érintés, szaglás és ízlelés útján nyertük. Arra például, hogy Jon, a szobatársam hazajött a suliból, akkor gondolok, ha látom, hogy jön föl a garázsbejárónál; és azt meg, hogy kizárta magát, akkor fogom gondolni, ha azt hallom, hogy matat az ajtónál. Ám mint Descartes megjegyzi, az „[érzékeket olykor csaláson kaptam rajta.” S különösen igaz a nagyon kicsi és nagyon távoli tárgyak érzékelésekor, bár másféle tárgyak esetében is így van. Arról az emberalakról, akit mi Jonnak vélünk, kiderülhet, hogy rabló, aki ugyanígy matatna az ajtón, amikor be akar törni a házba. Mivel az érzékeink olykor átejtenek bennünket, sok olyan elképzelésünk nem teljesíti Descartes komoly elvárásait, amelyeket az érzékleteink alapján tartunk igaznak. Így nem is számol ezekkel.
Descartes tovább vizsgálódik, és azt mondja, hogy még az olyan, viszonylag egyértelmű meggyőződés is, mint az, hogy az olvasó most egy széken ül, és ezt a könyvet olvassa, kétségbe vonható. Persze az ilyen meggyőződés inkább megbízható, mint az, amikor Jont véltem látni, amint a kapu felől közelít, és amint tudom is én, mit csinál a gangon. Descartes aztán rámutat, hogy amikor álmodunk, gyakran pont az előbbiekhez hasonló dolgokban tévedünk. Álmomban úgy tűnhet, hogy a székemben ülök, és könyvet olvasok, holott valójában mélyen alszom az ágyamban (Descartes, 27). Nem tudok különbséget tenni azok közt a tapasztalatok közt, amelyek ébredés közben érnek bennünket, meg azok közt, amelyek ébredés előtt érnek bennünket....
FORRÁS: BESTLINE KIADÓ
A Bestline kiadó könyvei
Könyváruház
Könyv - Egészség-Életmód 
Könyves hírek
