Könyvajánló oldalak könyves hírek
Kategóriák
Kertészet képes termékajánló
Kert, Növények
Nyitott egyetem
Ezoterika
Kiadók szerint -->
  Bestline kiadó
  Dialóg Campus
  Édesvíz kiadó
  Európa kiadó
  Geomédeia kiadó
  Ulpius-ház
  Terebess kiadó
  Tinta kiadó
  Typotex Kft.
  Egyéb kiadók könyvei
Életrajzok
Irodalomtudomány
Legújabb hírek
Mályvarózsa telt barackszín virágú - Alcea rosea Charters Aprico
Piros virágú sásliliom - Hemerocallis Mahony
Zöld levelű árnyliliom - Hosta fortunei
Vizi jácint - Eichornia crassipes növények kerti tóba és akváriu
Vizitök - Nuphar lutea - Növények kerti tóba
Piros levelű cserszömörce - Cotinus Royal Purple
Hosta undulata Univittata - Árnyliliom - hullámos zöld-fehér lev
Hemerocallis Stella D Oro - Sásliliom sárga
Yucca filamentosa Variegata - Tarka levelű pálmaliliom
Vörös áfonya - Vaccinium macrocarpon Big Pearl tőzegáfonya
Bambuszok a kertészetben - Phyllostachys aureosulcata Aureocauli
Cukorsüveg fenyő - Picea glauca Conica
A muszlim asszony 1-2. HEADING_TITLE

A muszlim asszony 1-2.

  Dátum: 2005 June 24, Friday
Hír összefoglalása:
Monica Ali gyönyörűséges regénye egy fiatal muszlim nő, Naznín története


Hír tartalma:



ISBN szám: 9637253564
Szerző: Monica Ali
Rövid tartalom: Monica Ali gyönyörűséges regénye egy fiatal muszlim nő, Naznín története. Naznín tizennyolc éves korában egy bangladesi faluból Londonba kerül, hogy hozzámenjen ahhoz a nála jóval idősebb férfihoz, akit a családja jelölt ki férjéül. Éveken át vezeti a háztartást, gondoskodik a férjéről, és gyermekeket szül, ahogyan azt egy hithű muszlim lánytól elvárják. Míg egy nap önmaga számára is megdöbbentő módon, váratlanul beleszeret egy fiatalemberbe a helyi muszlim közösségből. Szenvedélyes viszonyuk során felfedezi, milyen összetett dolog is a szabad akarat, és harcolni kezd azért, hogy álmai és élete túlléphessen a számára előírt szabályokon és kereteken. A muszlim asszony egy olyan titokzatos és különleges világot ábrázol, amely egyszerre elképzelhetetlen és mégis fájón ismerős. A Granta magazin által a húsz legjobb fiatal brit író közé választott, számtalan rangos irodalmi díjjal kitüntetett Monica Ali a bangladesi Dakkában született és Londonban nőtt fel. Mindennapi csodákkal teli, szépséges első regényében az örök női dilemmákról és a kultúrák találkozásáról ír, egy letehetetlenül izgalmas és mélyen megható történetet mesél el a legfontosabb emberi érzésről, a szeretetről.
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Bt.
Kiadás éve: 2005
Lapszám: 592


Részlet

Monica Ali
A muszlim asszony

Első fejezet



Mimenszingh Körzet, Kelet-Pakisztán, 1967

Egy és háromnegyed órával azelőtt, hogy Naznín élete elkezdődött – elkezdődött, minthogy egy darabig, azaz bizonytalan ideig folytatódni fog –, az anyja, Rupbán úgy érezte, hogy egy vasököl szorítja össze a hasát. Rupbán egy alacsony, háromlábú széken kuporgott a főzőház előtt. Csirkét kopasztott, mert Hamid unokatestvére megérkezett Dzseszúrból, és nagy vendégség lesz.
– Csipi-csipi, öreg vagy és inas – mondta, nevén szólítva a jószágot, ahogy mindig szokta –, de szeretnélek megenni, gyomorrontás ide vagy oda. És holnap csak főtt rizst eszem, paráthát nem.
Kihúzott még néhány tollat, és nézte, ahogy a lábujjai körül szálldosnak.
– Ááá – mondta. – Áááá. Áááá. – Eszébe jutottak dolgok. Hét hónapja érik, mint mangó a fán. Csak hét hónapja. Félretolta azokat a dolgokat, amelyek eszébe jutottak. Egy ideig, úgy másfél óra hosszat, miközben a férfiak bejöttek a földekről, felverve a port és a hasukat csapkodva, bár nem volt tudatában, Rupbán Csipi-csipi élettelen és csontos nyakát szorongatta, és ha a csirke felől érdeklődtek, csak annyit mondott, mindjárt, mindjárt. A golyózó és verekedő gyerekek árnyéka hosszúra és hegyesre nőtt. Sült kömény és kardamom illata keringett a család portája fölött. A kecskék magas, vékony hangon mekegtek. Rupbán fehér izzást, vörös vért sikoltott.
Hamid odarohant az árnyékszékről, bár a dolga elvégezetlen maradt. Keresztülfutott a veteményesen, el a legmagasabb épületnél is magasabb rizsszárak tornyai mellett, át a falut határoló földúton, vissza a portára, és felkapott egy botot, hogy agyonüsse azt az embert, aki öli a feleségét. Tudta, hogy ő az. Ki más tudna üveget törni egyetlen sikolyával? Rubpán a hálóházban volt. A matrac kitekerve, bár Rupbán még mindig állt. Egyik kezével Mumtaz vállát markolta, a másikkal egy félig megkopasztott csirkét.
Mumtaz elhessegette Hamidot.
– Menj! Hívd Banészát! Riksára vársz? Gyerünk, szedd a lábad!

Banésza a bokájánál fogva felemelte Naznínt, és az ínye közül megvetően ráfújt a kicsi, kék testre.
– Egyáltalán nem hajlandó levegőt venni. Egyesek túl sokat foglalkoznak azzal, hogyan takarítsanak meg néhány takát, és nem hívnak bábát. – Banésza megcsóválta kopasz, ráncos fejét. Banésza azt állította, hogy százhúsz éves, és ehhez az állításához az elmúlt tíz évben folyamatosan tartotta is magát. Mivel a faluban senki sem emlékezett rá, mikor született, és mivel Banésza aszottabb volt, mint egy vén kókuszdió, senki nem állt le vitatkozni vele. Ezenkívül azt is állította, hogy ezer csecsemőt segített a világra, akikből csak három volt nyomorék, kettő torzszülött (egy hermafrodita és egy púpos), egy halva született, és volt egy másik, egy majom-gyík-keverék-Isten-elleni-bűnös-akit-élve-eltemettek-egy-távoli-erdőben-az-anyát-pedig-elkergették-kit-érdekel-hová. Naznín ugyan halott volt, mégsem kellett ezek közé a kudarcok közé sorolni, minthogy kicsivel azelőtt született meg, hogy Banésza becsoszogott volna a kunyhóba.
– Nézd meg a lányodat – mondta Banésza Rupbánnak. – Mindenhol tökéletes. Csak annyi hiányzott, hogy valaki megkönnyítse az útját erre a világra. – A gyászoló anya mellett fekvő Csipi-csipire nézett és beszippantotta az arcát; az éhes pillantástól kicsit elnyílt a szeme, bár gyakorlatilag eltemették a ráncok. Sok-sok hónapja nem ízlelt már húst, amióta két fiatal lány (bár megfojtotta volna őket, amikor megszülettek) beindította a konkurenciát.
– Hadd mosdassam meg és öltöztessem fel a temetésre – mondta Banésza. – Természetesen ingyen kínálom a szolgálataimat. Esetleg csak ezt a csirkét a fáradozásaimért. Látom, hogy öreg és inas.
– Hadd fogjam meg – mondta Naznín nagynénje, Mumtaz sírva.
– Azt hittem, gyomorrontás – mondta Rupbán, és ő is sírni kezdett.
Mumtaz megfogta Naznínt, aki még mindig a bokájánál fogva lógott, és érezte, hogy a pici, síkos test kicsúszik az ujjai közül, hogy egy nyikkanással a vérfoltos matracra pottyanjon. Egy nyikkanás! Sírás! Rupbán felnyalábolta és elnevezte, mielőtt újra meghalna név nélkül.
Banésza aprókat pukkantgatott a szájával. Sárguló szárija sarkával letörölt egy kis nyálat az álláról.
– Ezt halálhörgésnek hívják – magyarázta. A három nő közel hajolt a gyermekhez. Naznín hadonászott és bömbölt, mintha látná ezt a rémisztő képet. Kezdte elveszíteni a kékségét, és lassan barnává és lilává változott. – Allah visszahívta a földre – mondta Banésza undorral.
Mumtaz, aki kezdett kételkedni Banésza eredeti diagnózisában, azt kérdezte:
– Hát nem csak néhány perce küldte el hozzánk? Szerinted Ő pillanatonként meggondolja magát?
Banésza maga elé dünnyögött. Naznín mellkasára tette a kezét; görbe ujjai olyanok voltak, mint egy vénséges fa gyökerei, amelyek a föld fölé küzdötték magukat.
– A gyermek él, de gyenge. Két utat választhattok – mondta, kizárólag Rupbánhoz intézve a szavait. – Elviszitek a városba, egy kórházba. Drótokat tesznek rá, és orvosságot adnak neki. Az nagyon drága. El kell adnod az ékszereidet. Vagy csak vársz, és majd meglátod, mit tesz a Sors. – Egy kicsit Mumtazhoz fordult, hogy most őt is bevonja, aztán vissza Rupbánhoz. – Persze a végén minden a Sorson múlik, akármelyik utat választod is.
– Elvisszük a városba – mondta Mumtaz, és a dactól vörös foltok jelentek meg az arcán.
De Rupbán, aki nem tudta abbahagyni a sírást, melléhez szorította a lányát, és megrázta a fejét.
– Nem – mondta –, nem szabad a Sors útjába állnunk. Bármi történjen is, elfogadom. És az én gyermekem ne pazarolja arra az erejét, hogy a Sors ellen harcol. Így erősebb lesz.
– Rendben, akkor el van döntve – mondta Banésza. Álldogált ott még egypár pillanatig, mert olyan éhes volt, hogy szinte a csecsemőt is megette volna, de miután Mumtaz egy pillantást vetett rá, visszacsoszogott a viskójába.

Hamid eljött, hogy megnézze Naznínt. A kislányt muszlinba bugyolálták, és egy régi jutazsákon feküdt a matrac tetején. A szeme lehunyva és felpuffadva, mintha két kemény ütést kapott volna.
– Lány – mondta Rupbán.
– Tudom. Annyi baj legyen – mondta Hamid. – Mit csináljunk? – És megint elment.
Mumtaz jött be, egy bádogtányér rizzsel, dhállal és currys csirkével.
– Nem szopik – mondta neki Rupbán. – Nem tudja, mit kell csinálni. Talán az a Sorsa, hogy éhen haljon.
Mumtaz a szemét forgatta.
– Majd szopik reggel. Most te egyél. Különben te is arra ítéltetsz, hogy éhen halj. – Elmosolyodott a sógornője kicsi, szomorú arca láttán: minden arcvonása összerendeződött, szokás szerint, hogy elsirasson mindent, ami elmúlt, és mindent, ami el fog múlni.
De Naznín nem szopott reggel. És másnap sem. Az azt követő napon elfordította a fejét a mellbimbótól, és öklendező hangokat hallatott. Rupbán, aki híresen sokat sírt, nem tudta kielégíteni a könnyigényt. Emberek jöttek: nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, fivérek, unokaöcsök, unokahúgok, sógorok, falusi asszonyok, és Banésza. A bába végigvonszolta lábát a kunyhó kemény sárpadlóján, és alaposan szemügyre vette a kislányt.
– Hallottam egy gyerekről, aki nem volt hajlandó az anyjától szopni, de egy kecske etette. – Mosolygott, és kimutatta fekete ínyét. – Persze nem az én csecsemőim közül való volt.
Hamid eljött egyszer-kétszer, de éjszaka kint aludt egy csókin. Az ötödik napon, amikor Rupbán önkéntelenül is kezdte azt kívánni, bárcsak a Sors sietne már, és elhatározná végre magát, Naznín rászorította a száját a mellbimbójára, hogy ezernyi izzó tűszúrás futott végig Rupbán mellén, aki fájdalmában és a jó és türelmes asszonyok megkönnyebbülésével felkiáltott.

Ahogy Naznín cseperedett, sokszor hallotta a Hogyan Bíztunk a Sorsodra történetét. Az anyja bölcs döntésének köszönhetően maradt életben Naznín, hogy azzá a széles arcú, mindenre figyelő lánnyá legyen, akivé vált. Ha az ember a Sorsa ellen harcol, az gyengítheti a vért. Néha, sőt legtöbbször halálos is lehet. Naznín egyetlenegyszer sem vonta kétségbe a Hogyan Bíztunk a Sorsodra történetének logikáját. Sőt hálás volt az anyja csendes bátorságáért, sírós sztoicizmusáért, amely szinte naponta megmutatkozott.
– Az anyád természete szerint egy szent – mondogatta Hamid, és ilyenkor mindig elfordította a tekintetét. Szentek családjából származik. Így amikor Rupbán azt tanácsolta Naznínnak, hogy a szívében és a lelkében legyen megnyugvás, hogy fogadja el Isten Kegyelmét, hogy ugyanolyan közönnyel kezelje az életet, ahogy az kezelné őt, Naznín nagy fejét hátrabillentve, az egykedvűségtől bágyadt arccal, figyelmesen hallgatta.
Mulatságosan komoly gyermek volt.
– Hogy van az én drágaságom? Még mindig örülsz, hogy visszatértél az életbe? – kérdezte Mumtaz, ha néhány napig nem találkoztak.
– Nincs panaszom vagy bánatom, amiről beszámolhatnék neked – mondta Naznín. – Mindenről Allahnak adok számot.
Amit nem lehet megváltoztatni, azt el kell viselni. És minthogy semmit sem lehetett megváltoztatni, mindent el kellett viselni. Ez az elv uralta az életét. Mantra volt, rendszabály és feladat. Így hát harmincnégy évesen, miután adatott neki három gyermek és egy elvétetett, amikor volt egy mihaszna férje, és egy fiatal és nyughatatlan szeretőt adott neki a sors; amikor először nem várhatott arra, hogy a jövő megmutatkozzon, hanem magának kellett alakítania, éppannyira megdöbbent a saját aktivitásától, mint egy gyermek, aki meglengeti összeszorított öklét, és szemen találja magát.

A húga, Haszina, aki mindössze három nappal azután született, hogy Banésza meghalt (százhúsz évesen akkor és mindörökké), senkire sem hallgatott. Tizenhat éves korában, amikor a szépségét már szinte kibírhatatlan volt viselni vagy akár csak látni, Khulnába szökött a fűrészmalom tulajdonosának unokaöccsével. Hamid a fogát csikorgatta, és a fejszéjét fente. Tizenhat forró napon és hűvös éjszakán át ült a porta bejáratát jelölő két citromfa között. Ez idő alatt minden tevékenysége abból állt, hogy kövekkel dobálta a közeli szemétdombon szimatoló tarka kutyákat, és átkozta a repedtsarkú lányát, akinek a fejét szét fogja verni, amint térden csúszva hazajön. Azokon az éjszakákon Naznín ébren feküdt, hallgatta a bádogtető zörgését, összerezzent a baglyok kuvikolására, amik már nem is baglyoknak hangzottak, hanem inkább úgy, mint egy lány, akit leterít a tarkójára mért fejszecsapás. Haszina nem jött. Hamid visszatért, hogy felügyelje a munkásokat a rizsföldeken. De a néhány pofont leszámítva, amit már a legkisebb célzásért adott, nem látszott rajta, hogy elvesztett egy leányt.
Nem sokkal ezután, amikor az apja megkérdezte, hogy szeretné-e látni annak a férfinak a fényképét, akihez a következő hónapban feleségül fog menni, Naznín megrázta a fejét, és azt válaszolta:
– Abba, jó, hogy te választottál nekem férjet. Remélem, olyan jó feleség leszek majd, mint Amma. – De amikor megfordult, hogy elmenjen, akaratlanul is észrevette, hová tette az apja a fényképet.
Véletlenül meglátta. Előfordul az ilyesmi. Magával hordozta a képet a fejében, miközben a fügefák alatt sétált az unokatestvéreivel. A férfi, akihez hozzá fog menni, öreg volt. Legalább negyvenéves. Olyan arca volt, mint egy békának. Összeházasodnak, és a férfi visszaviszi magával Angliába. Végignézett a villanásnyi esti fényben zölden és aranyosan csillogó mezőn. A távolban egy héja körözött és lecsapott, aztán megint felemelkedett, és fölrepült az égbe, amíg semmivé zsugorodott. Volt egy kunyhó a rizsföld közepén. Sehogyan sem állt jól: mintha szégyenkezne, az egyik oldala lecsúszott, próbált elbújni. A tornádó, amely elsöpörte a szomszéd falu felét, kiválasztotta ezt a kunyhót, hogy megmentse, de máshová helyezte. A faluban még mindig a halottaikat temették, és holttesteket kerestek. Sötét pontok mozogtak a távoli földeken. Férfiak, akik tették, amit csak tehettek ezen a világon.


Tower Hamlets, LONDON, 1985

Naznín integetett a tetovált asszonyságnak. A tetovált asszonyság mindig ott volt, valahányszor csak Naznín kinézett a kiszáradt fű és a csorba kockakövek fölött a szemközti bérházra. A legtöbb lakásban, amelyek lezárták a tér három oldalát, áttetsző függöny volt, és mögöttük az élet csupa forma és árny. De a tetovált asszonyságnak egyáltalán nem volt függönye. Délelőtt és délután ott ült, nagy combjai lecsorogtak a széke oldalán, előrehajolt, hogy leverje a hamut egy tálba, hátrahajolt, hogy meghúzza a sörösdobozt. Most ivott, aztán kidobta a dobozt az ablakon.
Dél felé járt az idő. Naznín végzett a házimunkával. Nemsokára elkezdi készíteni a vacsorát, de egy ideig hadd teljen az idő. Meleg volt, a napfény laposan esett a fém ablakkeretekre, és visszaverődött az üvegről. Egy vörös-arany szári lógott ki a Rosemead háztömb egyik legfelső emeleti lakásából. Kicsit lejjebb egy kisbaba partedlije és miniatűr kezeslábasa. A téglafalra csavarozott táblán a feliratot kimért angol nagybetűkkel írták, alatta a kacskaringókat pedig bengáliul. Szemetet lerakni tilos. Parkolni tilos. Labdázni tilos. Két öregember fehér, bő pandzsábi nadrágban és kerek sapkában ballagott az úton, lassan, mintha nem akarnának oda menni, ahová mennek. Sovány, barna kutya szimatolt el a fű közepéig, aztán elvégezte a dolgát. A szellő Naznín arcán tele volt a dugig rakott közös szemetesek szagával.
Már hat hónapja, hogy elküldték Londonba. Minden reggel, mielőtt kinyitotta a szemét, azt gondolta: Ha az a kívánós fajta lennék, tudom, mit kívánnék. Aztán kinyitotta a szemét, és meglátta Csanu puffadt arcát maga mellett a párnán, az ajka még álmában is méltatlankodva szétnyílt. Látta a rózsaszínű fésülködőasztalt a kacskaringós szélű tükörrel, és az éktelen, fekete szekrényt, amely elfoglalta a szoba nagy részét. Nem csalás ez? Azt gondolni, hogy tudom, mit kívánnék? Nem ugyanaz, mint tényleg kívánni is? Ha tudja, mi lenne a kívánság, akkor valahol a szíve mélyén már ki is mondta.
A tetovált asszonyság visszaintegetett Naznínnak. Megvakarta a karját, a vállát, a feneke hozzáférhető részeit. Ásított, és cigarettára gyújtott. A kilátszó bőrének legalább az egyharmadát tinta borította. Naznín soha nem volt elég közel (ennél soha nem közelebb, soha nem távolabb), hogy kivehesse a mintákat. Csanu azt mondta, hogy a tetovált asszonyság egy Pokol Angyala, ami nagyon feldúlta Naznínt. Azt gondolta, a tetoválások esetleg virágok vagy madarak. Csúfak voltak, és a kelleténél jobban elcsúfították a tetovált asszonyságot, de a tetovált asszonyságot ez nyilvánvalóan nem érdekelte. Valahányszor csak Naznín látta, mindig ugyanolyan unott és szenvtelen volt az arca. Ezt az állapotot keresték a szádhuk, akik rongyokban járták a muszlim falvakat, közönyösen az idegenek kedvessége, a barátságtalan napsütés iránt.
Naznínnak néha eszébe jutott, hogy lemegy, átvág az udvaron, és megmássza a Rosemead lépcsőházát a negyedik emeletre. Lehet, hogy be kéne kopogtatnia néhány ajtón, mielőtt a tetovált asszonyság kinyitná. Vinne valamit, szamószát vagy bhádzsit ajándékba, és a tetovált asszonyság mosolyogna, és Naznín is mosolyogna, és talán együtt üldögélnének az ablakban, hogy könnyebben teljen az idő. Gondolt rá, mégsem ment. Idegenek nyitnának ajtót, ha rossz helyen kopogtatna. A tetovált asszonyság megharagudhat az alkalmatlankodásért. Szemmel láthatólag nem szereti otthagyni a székét. És ha nem haragszik, akkor is mi értelme? Naznín két dolgot tudott mondani angolul: bocsánat és köszönöm. El tud tölteni még egy napot egyedül. Ez is csak egy újabb nap.
Hozzá kéne látnia a vacsorához. A currys bárány elő volt készítve. Tegnap este megcsinálta paradicsommal és újkrumplival. Maradt csirke a fagyasztóban múltkorról, amikor meghívták Azad doktort, aki az utolsó pillanatban lemondta. De a dhált még meg kell csinálni, és a zöldségtálakat, meg kell őrölni a fűszereket, megmosni a rizst, és elkészíteni a mártást a halhoz, amit Csanu majd este hoz. Elöblíteni a poharakat, és átdörzsölni újságpapírral, hogy fényesek legyenek. A terítőn van néhány folt, amelyet ki kell szedni. Mi van, ha nem sikerül? Összeragadhat a rizs. Elsózhatja a dhált. Csanu elfelejtheti a halat.
Csak vacsora. Egy vacsora. Egy vendég.
Nyitva hagyta az ablakot. A szófára állt, hogy elérje, és levette a Szent Koránt a magas polcról, amelyet Csanu, kényszer hatására, külön erre a célra készített. Olyan buzgón nyilvánította ki az imaszándékát, ahogy csak tudta, oltalmat keresve a Sátán elől, összeszorított ököllel, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. Aztán találomra kiválasztott egy oldalt, és olvasni kezdte.
Allahé [mind] az, ami az egekben és a földön van. Bizony, meghagytuk azoknak, akik tielőttetek kapták az Írást és nektek [is], hogy féljétek Allahot! ha hitetlenek vagytok [az Allahnak nem árt és nem használ], mert Allahé [mind] az, ami az egekben és a földön van. Allah nem szorul senkire és magasztalt.
A szavak megnyugtatták a gyomrát, és elégedett volt. Még Azad doktor is semmi Allahhoz képest. Allahé mindaz, ami az egekben és a földön van. Hangosan elismételte néhányszor. Nyugodt volt. Semmi sem háborgathatja. Csak Isten, ha úgy akarja. Lehet, hogy Csanu izgága lesz és sopánkodni fog, mert Azad doktor jön vacsorára. Csak hadd sopánkodjon. Allahé mindaz, ami az egekben és a földön van. Hogy hangzik ez vajon arabul? Még gyönyörűbben, mint bengáliul, gondolta Naznín, mert azok Isten tényleges szavai.
Becsukta a könyvet, és körülnézett a szobában, hogy ellenőrizze, elég rend van-e. Csanu könyvei és iratai az asztal alatt voltak felhalmozva. El kell tenni őket, különben Azad doktor lába nem fog elférni. A szőnyegeket, amelyeket korábban kilógatott az ablakon és kiporolt egy fakanállal, vissza kell tenni. Három szőnyeg volt: vörös és narancssárga, zöld és lila, barna és kék. A nagy szőnyeg sárga volt, zöld levélmintával. Száz százalék nejlon, és Csanu azt mondta, elnyűhetetlen. A szófa és a fotelok szárított tehénlepény színűek, nagyon praktikus szín. A fejtámlákon kis műanyag tokok, hogy védjék a kárpitot Csanu hajolajától. Sok bútor volt, több mint amennyit Naznín valaha is látott egy szobában. Ha összeszednénk minden bútort a portán, a nagynénik és nagybácsik ghárjából, az se lenne több, mint ami ebben az egyetlen szobában található. Volt egy alacsony asztal üveglappal és narancssárga, műanyag lábakkal; három kicsi faasztal, amelyeket egymásba lehetett rakni; a nagy asztal, amelyet az esti étkezéshez használtak; egy könyvespolc, egy sarokszekrényke, egy újságtartó, egy zsúrkocsi tele iratokkal és dossziékkal; a szófa és a fotelok, két lábzsámoly, hat étkezőszék, és egy vitrin. A falakat sárga tapéta borította, takarosan felfelé és lefelé vonuló barna négyzetekkel és körökkel. Gouripurban még hasonlója sem volt senkinek. Erre büszke volt. Az apja a második leggazdagabb ember a faluban, és neki sem volt ehhez foghatója. Jó házasságot szerzett neki. Tányérok lógtak a falon, kampókon és drótokon, nem evésre, csak dísznek. Némelyiknek arany szegélye volt. „Arany levél”, így hívta Csanu. Az ő bekeretezett oklevelei fent voltak a tányérok között. Naznínnak mindene megvolt. Ennyi szép holmi.
Visszatette a Koránt a helyére. Mellette feküdt a Legszentebb Könyv, bársonytokban: az arab nyelvű Korán. Naznín az ujjával megérintette a bársonyt.
A vitrinre bámult: tele volt agyagállatokkal, porcelánfigurákkal és műanyag gyümölcsökkel. Mindegyiket le kellett porolni. Eltűnődött, vajon hogy jut be oda a por, és honnan jön. Mindez Allahé. Elgondolkozott, mire kellhetnek Neki az agyagtigrisek, az apró dísztárgyak és a por.
És aztán, mivel hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, és megint szétszórt lett, magában recitálni kezdte az egyik szúrát a Szent Koránból, amit az iskolában tanult. Nem tudta, mit jelentenek a szavak, de a ritmusuk megnyugtatta. A lélegzete lentről, a hasából jött. Ki és be. Egyenletesen. Csendesen. Naznín elaludt a szófán. A jáde-zöld rizsföldeket nézte, és a hideg, sötét tóban úszott. Kart karba öltve ment az iskolába Haszinával, és az út egy részén ugrándoztak, és elestek, és leporolták a térdüket. És minamadarak énekeltek a fákon, és kecskék legelésztek, és a nagy, bánatos vízibivalyok úgy ballagtak el mellettük, mint egy temetési menet. És fölöttük a mennybolt széles volt és üres, és előttük messzire elnyúlt a föld, és ő a legvégéig ellátott, ahol sötétkék vonallá maszatolta szét az eget.


FORRÁS: Ulpius-ház Könyvkiadó

Ulpius-ház Könyvkiadó Bt. könyvei

Könyváruház



Hírek statisztikája:
Megnézve:6865
VisszaÚj vásárló regisztrációja
Témakörök

Életrajzok

Ady Endre
Cervantes
Julian Barnes
Kazinczy Ferenc
Edgar Allan Poe
Vámos Miklós
Kertész Ákos
Walter Jens
Chia Mantak


| | |

Wiandt Kertészet | Kertészet webáruház
Könyv katalógus